Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
432 Kapcsolatok, identitásaink sajátos viszonyrendszerének vizsgálatába kezd. Nyilvánvaló ugyanis egyfelől, hogy egyegy etnikum népi kultúrája (ha van ilyen) általában nem egységes, több kisebb-nagyobb, egymástól többé-kevésbé eltérő, ugyanakkor egymáshoz mozaikszerűen kapcsolódó alapegységből tevődik össze. Másfelől azonban bizonyos kulturális jelenségek (előre kell bocsátani: a legtöbb!) átnyúlnak az etnikai határokon, s az etnikumoktól független, azokat egymáshoz kapcsoló kultúrákat, kultúrköröket alkotnak. A fentebb vázolt problémakörből adódó kérdések megválaszolását kisebb (tehát aránylag könnyen áttekinthető), multietnikus régiók kultúrájának vizsgálatától remélhetjük. Ilyen terület például a Kisalföld Dunától északra, a mai Szlovákia délnyugati részén elterülő fele, amely egyszersmind a pannon térség északi határvidékét is jelenti. Közvetlenül határos az osztrák és morva területekkel, a Duna révén élénk kapcsolatokat tartott fenn a délnémet területekkel is. Atermészet-földrajzilag nagyjából síkvidéki területnek csupán az északi, a Kárpátok déli lejtőihez közelítő része dombos. Népi kultúrája viszonylag egységesnek mondható, míg népiség- és településtörténetileg igen sokszínűnek mutatkozik. A továbbiakban, a térség rövid település- és népiségtörténeti jellemzése után néhány vonatkozó problémára mutatok rá. II. Az ókorban itt húzódott a Római Birodalom Pannónia tartománya és a germán (kvád) törzsek által lakott terület közti határ, majd a népvándorláskor viharos évszázadai után először szláv szórványok, majd avarok telepedtek itt meg. Ezek a népek megérték a magyar honfoglalást (896), amelyet követően még kun, jász és besenyő elemek kerültek térségünkbe, illetve fokozatosan német telepek jöttek létre a mai Pozsony környékén (Zimmermann 1980). A tatárjárás (1241) ugyan csak kevéssé pusztított térségünkben, ám ennek ellenére megritkult a vidék lakossága. A megüresedett portákra, falvakba elsősorban német (Kovačevičová 1990), másodsorban szlovák telepesek érkeztek. A következő évszázadokban viszont a török Balkánon való terjeszkedése nyomására fokozatosan horvát (Pozsony környéke: vö. Václavík 1925) és szerb (Komárom környéke) telepesek jelentek meg vidékeinken. Érsekújvár eleste után (1653) a térség keleti harmada az Oszmán Birodalom része lett, ám az adózás szempontjából gyakorlatilag szinte az egész terület török fennhatóság alá került. Ekkor több település elnéptelenedett, s ez a folyamat a törökellenes felszabadító háborúk során csak fokozódott. Érsekújvár (1685), majd Buda (1686) ismételt keresztény kézre kerülése után egy csomó falu pusztán maradt, ahová az északi szlovák területekről érkeztek szlovák telepesek, illetve morvaországi vendégek. Ekkor ismét számolhatunk egy igen jelentős német telepítési hullámmal (Liszka 1995b; Tafferner 1977-82). Mivel számottevőbb etnikai mozgásokra a 20. századig már nem került sor, a térség népe fokozatosan egységesült (déli része gyakorlatilag magyarrá, az északi pedig inkább szlovákká vált). A 20. század elején ismét jelentős változásokra került sor. Az első világháborút követően, a trianoni diktátum után az egész vizsgált területet Csehszlovákiához csatolták. A húszas években megvalósított csehszlovák földreform következtében szétosztott (korábban magyar földbirtokosok tulajdonában lévő) nagybirtokokon cseh telepes falvakat hoztak létre, elsősorban a kompakt magyar lakosságú területeken, hogy ezt a nemzeti egységet megbontsák (Machnik 1993, 70-90; 195-223). Az 1938-as I. bécsi döntést követően a terület egy része visszakerült Magyarországhoz, aminek követkéz-
