Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
380 Elődök, intézmények, mesterek dított. A vándorló diákok - legalábbis Balogh Edgár csoportja - valamivel „komplexebben” értelmezték a népi kultúra fogalmát, hiszen a beszámolóban népszokásokról, falucsúfolókról, bakternótákról is olvashatunk, a népi díszítőművészet iránti lelkesedés mellett. Az A Mi Lapunkban megjelent 1927. évi, öt pontba szedett vándorlási felhívás negyedik bekezdésében a Szent György Kör már világosan feladatul tűzi a népi kultúra feltárását: „feljegyzéseket készítenek a magyar nép szellemi kincseiről s megörökítik a népművészeti emlékeket”. Míg 1926 nyarán a regösdiákok programjában csak Délnyugat-Szlovákia magyar falvainak a meglátogatása szerepelt, addig a következő nyáron Csehszlovákia „csaknem minden magyarlakta vidékét végigjárták... 27 fiú négy csoportban vándorolt és összesen 38 község gyermekeit gyűjtötte maga köré dalra, játékra, meseszóra” - olvashatjuk az A Mi Lapunk beszámolójában (1927,155), ahol utalásokat találunk népi gyermekjátékok, népdalok, mesék, szokások gyűjtésére, valamint a népművészet értékeinek rajzos megörökítésére is. Munka közben csiszolódik a módszer - így a diákok ezen a nyáron is rengeteg tapasztalatot szereztek, amelyeknek jövőbeli kamatoztatására buzdítanak. Belátják például, hogy a népdalok gyűjtése csak úgy lehet teljes értékű, ha azok dallamát is lekottázzák. Nincs ebben persze semmi „zseniális”, hiszen a szaktudomány ezt ekkorra már réges-régen „belátta” - csupán arról van szó, hogy a jószerével saját bölcsességükre és találékonyságukra hagyott diákoknak sok mindent szinte újra föl kellett fedezniük, még akkor is, ha (főleg későbbi) munkájukon, terveiken imitt-amott érződik is a budapesti szakkörök segítő keze nyoma. Arra is rájöttek, hogy egy-egy ilyen rövid vándorlás ideje alatt nem lehet teljes értékű feltáró munkát végezni. Bár nagyon fontos szempontnak tartják a népi kultúra iránti érdeklődés felkeltését, az alaposabb kutatómunka reményét sem adják föl: „jelentősebb szerepe a regösjárásnak, hogy kipuhatolja azokat a helyeket, ahol különös erővel él a népi kultúra. Fölmerült az a terv, hogy a következő esztendőkben külön kutatócsoportok is útra induljanak, amelyek nem vesznek részt a regösdiákok vándorlásán, hanem huzamosabb időre egyenesen azokra a helyekre mennek, melyek néprajzi szempontból különösen figyelemre méltóak. Egy ilyen kutatócsoport három diákból állana: az egyik a népi képzőművészetek sajátosságait örökítené meg rajzban, a másik megfelelő néprajzi felkészültséggel a népéletet tanulmányozná, a harmadik pedig a dallamokat kottázná le.” (A Mi Lapunk 1927, 155) Tanulságosak ezek a „fölfedezések” abból a szempontból is, hogy segítségükkel szépen nyomon követhetjük, miként nő a diákok kutatási igényessége, szakmai felkészültsége, ami majd - a későbbiekben látni fogjuk - a magyar néprajztudománytörténetében is egyedülálló kutatási program kidolgozásához vezetett. Az eddigi regösvándorlások néprajzi jelentőségét meghaladja az a pályázatkiírás, amelynek tárgya egy kisebbségi magyar falu „teljes népi kultúrája leírására” valófölszólítás. Érdemes teljes terjedelmében újra közölni az A Mi Lapunkban megjelent, feldolgozásra javasolt témaköröket: I. A falu faji vagy történelmi származású települése, gazdasági és jogi viszonyai. A kezdetleges ipar. II. Az építkezés eredetisége, a ház berendezése és az ősi jellegű használati tárgyak. III. A népviselet és a népművészet, IV. Szokás és életmód: a születéssel és a kereszteléssel kapcsolatos szokások. Gyermekdalok és játékok. 2. Legényavatás, udvarlás, lakodalom. 3. Családi élet és a rokonsági viszonyok. 4. a foglakozással járó szokások és dalok. 5. A természet a népi felfogásban. A babona. 7. A betegséggel és a halállal való
