Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
354 Szöveges folklór bőbeszédűbb kommentárjai, illetve egyéb filológiai módszerek, szövegegybevetések segítségével feltárja azok eredetét. Szinte kivétel nélkül be tudja bizonyítani, hogy Malý korántsem közvetlen a népi adatközlőktől, hanem többszörös áttételekkel jutott hozzájuk, azokat át is stilizálta, gyakran kiegészítve a saját fantáziája szülte ősi szláv mitológia alakjaival (Tille 1909, 42). Máskor elképzelhető ugyan, hogy a szóbeliségből merített, de olyan történetet (mint pl. a garabonciás diákról szólót), amely főleg ponyvanyomtatványok közvetítésével az egész cseh nyelvterületen ismert volt (Tille 1909, 43). Ezt azonban Malý alaposan kibővítette, átstilizálta, úgyhogy a szájhagyományhoz már semmi köze nem volt. Ezt ő maga is érezhette, hiszen - ahogy Tille megjegyzi - gyűjteménye következő kiadásaiból, „amikor még a néphagyománynak legalább a látszatát meg akarta őrizni”, kihagyta (Tille 1909, 43). Nem fogom most sorba venni az összes szöveget, amelyről Tille pontosan kimutatja, hogy a közreadója honnan vette (kedvelt forrása volt például a Kinder- und Hausmärchen is, ahonnan, ha nem is egész történeteket, de stilisztikailag egészen pontosan bizonyítható részleteket „mentett át” saját gyűjteményébe „eredeti cseh népmeseként”), hanem inkább e szövegek további sorsára utalnék. Václav Tille nyomán természetesen, aki felismerte, hogy a két évtizeddel később, 1858-ban Beneš Metod Kulda (1820-1903) neve alatt megjelent morva mesegyűjteményében ezek a történetek, gyakran szinte szó szerint ismét megjelennek, mint a Jemnice környéki nép ajkáról leírt eredeti népmesék. A hamisító (ez Tille szóhasználata: falsatomak mondja Kuldát) addig merészkedett, hogy a Malý által kreált szövegeket morva dialektusba is átültette, majd bizonyos, általa beépített tájszavakat lábjegyzetben „visszafordít” cseh irodalmi nyelvre. Tille mindezeket a machinációkat párhuzamos szövegközlésekkel is bizonyítja (Tille 1909, 49). Malý gyűjteményének következő, 1845-^6-ban megjelent kiadására, amely egyrészt néhány szöveget az előzőből elhagy, illetve másokkal kibővít, ugyanaz a szerkesztő, átstilizáló módszer jellemző, mint az első kiadásra. Itt már, a 20. sorszám alatt megtaláljuk mostani előadásom szűkebb tárgyának, Az utolsó fillér (Poslední halír) című mesének a szövegét is (a Magyar népmesekatalógus A változni tudó fiú címen hozza. AaTh 665). Tille ennek rövid szüzséjét közli mindössze, kommentárt nem fűz hozzá (Tille 1909, 119). Egy későbbi munkájában, a Národopisný véstník českoslovanskýcímű folyóiratban 1928-ban megjelent, Meseforrások (Pohádkové prameny) című tanulmányában (Tille 1928) viszont már felhívja rá a figyelmet, hogy ez a mese is, pedig Malý eredeti cseh népmesékként igyekezett eladni, bizony egy másik forrásból átvett, fordított, némileg átírt történet. Ez a forrás pedig a német Hermann Kletke 1844-1845-ben megjelent népszerű gyűjteménye (Märchensaal. Märchen aller Völker für jung und alt) volt. A német publicista, költő, akinek az ideája a soknyelvű mesevilág bemutatása volt, az európai népek akkor ismert meséiből ad itt egy csokorra valót. A második kötetben találjuk a magyar meséket, mindösszesen hatot115. Tille Malý meséjéhez keresve külföldi párhuzamokat (láthattuk, húsz évvel korábban még nemigen tudott mit kezdeni vele!), szóval Az utolsó fillér Malý féle változatához keresve párhuzamokat akadt Kletke gyűjteményére, s benne a magyar blokkban olvasható, a Mese a fillérről (Das Märchen vom Pfennig) című történetre (Kletke 115 Kletke 1845, II: 1. Eisen-Latzi [Vas Laci: 1-6]; 2. Zauberhelene [Tündér Ilona: 6-12]; 3. Pengő [12-19]; 4. Die dankbaren Thiere [A hálás állatok: 19-26]; 5. Das Märchen vom Pfennig [Mese a fillérről: 26-31]; 6. Die gläserne Hacke [Az üvegkapa: 31-36].
