Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
Tündérrózsa. Csallóközi mondák és anekdoták 243 része ugyanúgy fölfogható átmenetnek is az említett mondatípusok között. [...] Az összeállítás jellege nem kívánja meg, hogy mélyebb tudományos analízisnek vessem alá az itt olvasható szövegeket. Csupán néhány tájékoztató jellegű megjegyzéssel szeretném segíteni az olvasót a mondák közti eligazodásban. Először a válogatás szempontjairól néhány szót. A folklóralkotások egyik fontos ismérve, hogy változatokban, variációkban éltek/élnek. Egy-egy népdal, ballada, mese, monda stb. változatainak a száma gyakorlatilag végtelen. Mi ebből a végtelen számú szövegvariánsból annyit ismerünk, amennyit a néprajzgyűjtők lejegyeztek belőle. Ezt a változatosságot is érzékeltetendő, több történetnek számos, más-más helyen és időben lejegyzett, különböző forrásokból származó változatát is közreadom a gyűjteményben. Bármelyik szövegről is nehéz kijelenteni, hogy az mentes lenne akármilyen külső hatástól, s a szájhagyomány tiszta produktumának tekinthetnénk. Ezért meg sem kíséreltem az egyházi, iskolai, irodalmi stb. hatásokat egyértelműen magukon hordozó szövegeket kiszűrni. Valamilyen módon mindegyik a folklór része: némelyikük azzal, hogy a szájhagyományból ismeretes történetet egy értelmiségi íróember a maga szavaival, a maga megfogalmazásában adta vissza (lásd pl. Aiapy Gyula történetét Patkós Körmendinéről. Aiapy 1925). Mások meg azzal, hogy a vasárnapi prédikáció alkalmával vagy az iskolai oktatásban megismert történet vált a szájhagyomány részévé (gondoljunk csak a 37/b szövegben olvasható, csicsói adatközlő kijelentésére: „azt még a szegény Rodkó tanító úr mesélte nekünk”). Vannak, mégpedig vélhetően szép számmal olyan szövegeink, amelyeket korábban a szájhagyomány után lejegyeztek (pl. a madi bicska esetét Bél Mátyás), ezek a lejegyzések különféle megfogalmazásokban számos lehetséges és lehetetlen helyen nyomtatásban is megjelentek, az iskolai oktatásba is bekerültek, s ezzel visszajutottak a szájhagyományba. A gyűjteménynek nem célja (és nem is lehet!), hogy az egyes mondák, anekdoták „gyökereit” föltárja, de ha egyértelműek ezek a kölcsönhatások, azokra azért általában utalok. S ha már itt tartunk, szólni kell néhány szót a történeti mondák történeti hitelességének a kérdéseiről! A hagyományos népi-paraszti kultúrában, amelynek egyik fő ismérve, hogy az ismeretek szájhagyományozás útján apáról fiúra, vagy még inkább: nagyszülőről unokára szállnak, természetesen megvolt a maga szerepe a történeti hagyománynak is. A parasztságnak is volt történeti emlékezete, még ha az csak hellyel-közzel érintkezett is a hivatalos történetírás eredményeivel. A parasztság történeti emlékezetének egyik fontos, ám nem kizárólagos fokmérői a történeti mondák. Mint köztudomású, a monda (a mesével ellentétben) általában tartalmaz bizonyos igazságmagvat, miközben mesés elemek is keverednek benne. Dömötör Tekla megfogalmazása szerint .. .a történeti mondáktól nem várhatunk tudományos hitelességet. Általában főirányuk helyes: a nép emlékezetében a jó uralkodó pozitív hős marad, a gonoszról az utókor is megvetéssel emlékezik meg. Részleteikben azonban korántsem megbízhatóak a történeti mondák. Időszemléletük pontatlan, az ellenség gyakran, minden további indoklás nélkül is a ’török’, a ’tatár’, esetleg a ’labanc’ nevet viseli.
