Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

2. Szöveges folklór

244 Szöveges folklór Viszont tévesen ítélik meg a magyar nép történeti ismereteit azok, akik ezt csupán a mondák alapján igyekeznek megállapítani. A monda ugyanis, mint költői műfaj, nem is vállalkozhat a történet eseménye pontos és részletes kibontására. Eszközei a tipi­zálás és a sűrítés. Az elmondott történeteket az elbeszélők és hallgatók szórakoztatás és okulás céljából idézik fel, de nem történelmi leckét adnak egymásnak... (Dömötör T. 1998, 288-289) Sajátos a parasztság (és általában az írásbeliséggel nem rendelkező népek) idő­­szemlélete. Erről tanulságos sorokat írt Thomas Mann a József és testvérei című hatalmas munkájának Jákob történeteiről szóló kötetének bevezetőjében: .. .egészében az idő ... állandóbb jellegű volt mint a miénk; József életformája, gon­dolkodásmódja és szokásai sokkal kevésbé különböztek az ősökétől, mint a mieink a keresztes vitézekétől; az emlékezés, mely szájhagyomány útján szállt nemzedékről­­nemzedékre, közvetlenebb és bizalmas-akadálytalnabb volt, az idő egységesebb és ezért kurtább átnézetű; röviden, az ifjú Józseftől nem lehetett zokon venni, ha az időt álmodozón összevonta... (Mann 1975, 1: 13) Ez a jelenség, mármint az „idő álmodozó összevonása” jellegzetes sajátja a nép­mondáknak is. A műfaj ismerői számára nincs abban semmi meglepő, ha egy tör­téneti népmondában Mátyás király paprikás (!) szalonnát eszik (ahogy azt jelen gyűjteményünk 36/a szövegében találjuk), ugyanő Rákóczival parolázik vagy épen Kossuthot hívja fel telefonon. Az is rendkívül gyakori, hogy azonos mondai motívu­mok más-más személyekhez, hősökhöz kapcsolódnak. Mivel általában a nép valós történeti emlékezete nagyjából három generációra nyúlik vissza, ebből szinte szük­ségszerűen következik, hogy a régebbi eseményeket mindig újabb és újabb sze­mélyiségekhez, azok egy-egy csoportjához köti. Ily módon cserélődhetnek ki a szereplői egy-egy történetnek a tatárról törökre, a kurucokról a negyvennyolcas ese­ményekre, esetleg olvadhatnak be első világháborús élményelbeszélésekbe. Azt sem szabad természetesen figyelmen kívül hagyni, hogy a szájhagyomá­nyozás útján történő ismeretátadást folyamatosan befolyásolták különféle külső té­nyezők is. A mindenkori (és vallási felekezettől lényegében független) vasárnapi prédikációk hatásán túlmenően ilyen egyebek között az iskolai oktatás szerepe. Tudnivaló, hogy Magyarországon a 19. század folyamán inkább a szokásjogon ala­puló iskolai népnevelés folyt, s 1868-ban született meg az általános és kötelező népoktatást előíró törvény. Teljes körű megvalósulására persze éveket, sőt évtize­deket kellett várni, ám mégis azt jelenti, hogy már ebben az időben bizonyos (nem lebecsülendő) ismereteket a parasztinak szüleik-nagyszüleik közvetítésén túlme­nően az iskolában is felszedtek. Mivel az iskolai oktatással párhuzamosan fokoza­tosan nőtt, még ha rendkívül lassan, vontatottan is az írni-olvasni tudás mértéke (vö. Balogh I. 1972, 527-549; Ortutay 1962), a különféle ponyvanyomtatványok, kalendáriumok szerepe is megnövekedett. Mindez ha nem is nivellálódást, kiegyen­lítődést, de bizonyos fokú közeledést eredményezett az ún. magas kultúra és a népi-paraszti kultúra között. Egyre általánosabbá vált, hogy a más forrásokból (is-

Next

/
Oldalképek
Tartalom