Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

2. Szöveges folklór

2. 23. Humor a népköltészetben. A falucsúfolótól A VÁROSI VICCIG, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A „SZLOVÁKIAI MAGYAR VICCRE” Hajói vettem ki a konferencia előzeteséből*, itt ma humorról lesz szó, de komolyan. Egészen tegnapelőttig magam is valami hasonló szellemben kívántam értekezni választott tárgyamról. Mígnem meghallgattam egyik diákunk beszámolóját, aki Ka­rinthy Frigyes egy írását boncolgatta. Magát az írást, akárhányszor is olvasom, nem tudom hangos kacagás nélkül letenni, viszont a szakszerű előadást rezzenéstelen arccal hallgattam/hallgattuk végig. ízeire szedte, sok mindent megmagyarázott, csak éppen azt nem, hogy miért is humoros, mi benne a nevetésre ingerlő. A Peer Gynt-i hagymapéldázat jutott az eszembe: a hagyma lényegét nem találjuk meg azzal, ha egyenként lehántogatjuk róla a rétegeket. A hagyma lényege maga a hagyma. Nos, mindezekből kiindulva, ma meg sem kísérlem megfejteni azt, hogy miért kell nevet­nünk egy-egy falucsúfolón, avagy „szlovákiai magyar viccen". Néhány szövegtípus összefüggéseire mutatok csupán rá, miközben előadok majd néhány anekdotát, tréfás történetet. A népköltészet létjogosultságát, a „magas irodalommal” való „versenyképessé­gét” mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy minden olyan szemlélet, életérzés (akár műfajokra is lebontva) képviselve van benne (a realizmustól a groteszkig, a tragi­kumtól a humorig), ami a „magas irodalomnak” is sajátja. A humor szerepével a népköltészetben már elég sokan foglalkoztak, a témának mind magyar, mind nem­zetközi irodalma jelentős, így ebbe a kérdésbe most nem mennék bele (vö. Bau­­singer 1968, 131-153; Vöő 1981 stb.). A népi humor egy viszonylag szűk (ám közben micsoda gazdag!) szeletét szeretném most górcső alá venni, mégpedig a falucsúfolók műfaját, illetve azt, hogy ezekhez miként társíthatóak a „modern” városi (jellegű) viccek bizonyos típusai, variánsai. Falucsúfoló alatt a Magyar néprajzi lexikon meghatározása szerint „valamely falu ostoba, ostobának tartott vagy magát ravaszságból ostobának tettető lakójáról, illetve lakóiról” szóló frappáns történetet értünk. „A humor forrása a főszereplő vi­selkedése, világképe és a történetet elmondó és hallgató közönség viselkedése, világképe közötti különbség. A falucsúfolóban főként a tudatlanságot, célszerűtlen viselkedést, jellemhibát gúnyolja ki a közösség...” ( Kovács-Szemerkényi 1979, 29). A magyar szakirodalom a falucsúfolót az egyik sokat gúnyolt Veszprém megyei te­lepülésről, Gyulafirátótról ráróf/ádának is nevezi. Noha teljesen lokális jellegű, egyedi * A Humor az irodalomban című konferencián Komáromban, 2007. április 20-án elhangzott előadás némileg bővített és szerkesztett változata.

Next

/
Oldalképek
Tartalom