Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
2. 21. Miről beszélnek a harangok? Minden tudományágban, így az etnográfiában is elengedhetetlen módszertani lépés a kutatástörténeti előzmények számontartása, eredményeik kritikai feldolgozása. Ez az eljárás egy-egy résztéma monografikus igényű feldolgozásánál teljesen természetes. Nem is erre szeretnék én most utalni, hanem azokra a félig vagy teljesen elfeledett régi írásokra, amelyek valamilyen újszerű kutatási témát, lehetőséget vetettek fel annak idején, de lényegében végül is visszhang, folytatás nélkül maradtak. Érdemes bizony az effélékről lefújni a port (tehát alkalomadtán a régi kiadványokat is olvasgatni!), az általuk fölvetett lehetőségeket továbbvinni, hiszen ezáltal a tudomány kutatási skálája szélesedik. Végeredményben ezt tette Lukács László is, amikor Herman Ottó: A harangok szava és még valami című, 1891-ben az Ethnographiában megjelent írására (Herman 1891), a témát újabb, saját kutatási eredményeivel kiegészítve, ismét fölhívta a figyelmet (Lukács 1987). Mivel mind Herman, mind Lukács írása a hazai olvasók számára viszonylag nehezen szerezhető be (igaz, az előbbi újraközlése megjelent a szerző Halászélet, pásztorkodás című válogatott néprajzi tanulmányokat tartalmazó kötetében. Budapest 1980), röviden ismertetem a probléma lényegét - kiegészítve néhány, a szerzők által föl nem használt, más publikációból nyert, valamint saját gyűjtésű helyi adattal, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy ezáltal kedvet csináljak a téma tájainkat érintő földolgozására. Régi falvaink és kisvárosaink embereinek életében a harangok, a naponta többször is fölcsendülő-konduló hangjukkal sokkal többet jelentettek, mint számunkra manapság. Egyrészt híreket továbbítottak: másképp szóltak ugyanis, ha tűz ütött ki és „félreverték” őket, másképp, ha halottnak „csendítettek” velük, azt is megkülönböztetve, hogy nő vagy férfi-e az elhunyt. Másrészt pedig mindenkinek a saját faluja harangja szólt a legszebben, s ez bizony föl-fölcsendült a fülében akkor is, ha távol volt szülőhelyétől. És talán ez a lokálpatrióta büszkeség szülte azokat a tréfás harangszó-magyarázatokat is, amelyek a szomszéd falvak harangjait, ezeken keresztül persze inkább a települések népét gúnyolták ki. A rimaszombatiak szerint például, Herman leírása alapján, a város öreg harangja mélyen, vontatottan ezt mondta: Búza - kenyér! Búza - kenyér! A közel fekvő, de csak rozstermő földekkel rendelkező Cserencsény szlovák népének harangja a „bátyiak” szerint viszont így szól: Žitný - chlieb! Žitný - chlieb!
