Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
168 Néphit, népszokás, népi vallásosság 7), majd ezekkel szinte párhuzamosan, de inkább a 17. századra a legfontosabb kibocsátó helyei az augsburgi nyomdák lettek. Ezekhez fokozatosan csatlakoztak további, különféle délnémet, cseh (főleg prágai), továbbá belga, holland, francia, osztrák, svájci nyomdák. Különféle utakon terjedtek. A legkorábbi alkotások főleg főúri körökben cseréltek gazdát. Számos adat, visszaemlékezés igazolja, hogy ezeket az apró képecskéket, később metszeteket gazdáik kitüntetett becsben tartották. Jelentőségük az ellenreformáció időszakában nőtt meg, hiszen a katolikus propaganda egyik fontos fegyvereként szolgáltak. Szilárdfy Zoltán, Némethy Lajosra hivatkozva leírja például, hogy „a budavári Boldogasszony fő-plébániatemplomban (ún. Mátyástemplom) áldozócsütörtökön, midőn a boltozat nyílásában eltűnt a Megváltó szobra, onnan szentképek, könyvecskék hullottak alá” (Szilárdfy 1984,18-19). Ugyanakkor az evangélikusok körében is egyre nagyobb népszerűségre tettek szert (vö. Scharfe 1968), miközben persze - protestáns oldalról - gyakran igyekeztek őket gúny tárgyává is tenni. Erre utal Johann Wolfgang Goethe finom iróniával megfogalmazott leírása. A költőfejedelem valószínűleg soha nem látott ilyen kis szentképet, s „a katolicizmusról is csak kevés fogalma volt”. Csehországi utazásai során egy bizonyos Josef Sebastian Grüner tanácsos mesélte neki 1821-ben a következő történetet: Grüner egyik gyerekkori játszópajtásának az apja szentképkészítő volt. Ezerszámra gyártotta a különféle szentek képmásait, s fiát azzal bízta meg, hogy a szentek neveit szép, arany betűkkel a képek aljára írja. A fiú, hogy gyorsabban haladjon a munkával, Grünert is megkérte, segítsen neki benne. „Mivel a szentek oly nagy készletével rendelkezünk, soha nem jöttem zavarba. Amennyiben az adott szentet nem ismertem, s valamelyest fiatalabbnak tűnt, mindig Jánost írtam alá..." - emlékezett a mesélő (idézi Roth E. 1964, 29). A kis képeket vándorkereskedők terjesztették: gyakran kalapjuk mellétűztek néhányat a kínált portékából, sőt az is előfordult, hogy - a jobb propaganda végett - egész ruhájukat teleaggatták vele. Egészen korán szabályozták is e képek gyártását, terjesztését. Nálunk például a kassai könyvkötők (compactorok) 1699-es szabályzatának 17. cikkelye kimondja, hogy „valaki compactor mesterséget valamelly céhben nem tanulta, annak ne légyen szabad sohult az országban se könyvet, papyrost, kalendáriumot, képecskéket [...] hordozni, annál is inkább el adni” (Takács 1986, 55). Terjesztésükhöz nagyban hozzájárultak a különféle búcsújáró helyek. Az adott kegyképről készült apró metszetek egyrészt arra szolgáltak, hogy emlékeztessék az ott járt zarándokokat a kegyhelyre, másrészt amolyan - modern értelemben véve - propaganda-, reklámanyagként is szolgáltak. Messze földre elvitték az adott kegyhely hírét, ami által további zarándokokat vonzottak a helyre. Jordánszky Elek a Magyarországon található Szűz Mária-kegyképeket összefoglaló munkájában, 1836-ban a következőket írja a znióváraljai kegyképpel kapcsolatban: „Néhai Kluch Jósef [1748-1826. L. J. megj.j, akkor Esztergami Kanonok, azután pedig Nyittrai Püspök, ezt a’ képet rézre metszette, és sok száz példányban felosztotta, olly szándékkal, hogy ismértesse meg azt másokkal is, és hogy azt a’ tiszteletet a’ melly benne gyermek korától fogva gyökeret vert, sok másokra is terjessze” (Jordánszky 1836, 49). A búcsújáró helyeken árusított kis szentképeket gyakran, igen ősi hiedelem alapján hozzáérintették a kegyhelyen tisztelt képhez vagy szoborhoz. Ezt a tényt, információt aztán gyakran magára a kis szentképre rá is rányomtatták, -pecsételték, -írták, ami értelemszerűen növelte annak, legalábbis az eszmei értékét. A máriacelli zarándokok gyakran a kalapjuk mellé tűzve hordták a
