Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
134 Néphit, népszokás, népi vallásosság a ház küszöbén átviszik, egy bizonyos módon leengedik, majd újra fölemelik, miközben az eiőénekes hangos imaformulát mond. A leggyakrabban a halott nevében nyilvánul meg: »Most kimegyek a házból és soha többé vissza, az Őrangyal legyen az én kísérőm«. " (Huber 1981, 116-117). A következőkben rajzban is bemutatja azokat a mozdulatformákat, amiket a koporsóval a küszöb fölött végeznek: ezekből a mozdulatokból egyrészt az András-kereszt, másrészt egy hatágú csillag alakja olvasható le (Huber 1981, 119). Hasonló adatokat találunk Walter Hartingernek a felső-pfalzi halottas szokásokat leíró könyvében is, s bár a szerző igazán nem vádolható túlzott mitologizáló hajlammal, a koporsó háromszori küszöbhöz ütését, minden keresztény máz ellenére pogány kori maradványnak tekinti (Hartinger 1979, 56-57). Szlovák adatok sora tanúskodik arról, miszerint a halott visszatérését azzal is meg akarták olykor akadályozni, hogy a küszöb alatt egy kijáratot vájtak a földben és azon keresztül húzták ki a koporsót (Bednárik 1939, 78; Horváthová 1972, 206; Melicheróík 1968, 572). Hasonló eseteket a német babonaszótár is megemlít, miszerint Ausztriában a régi időkben a koporsót nem a ház főbejáratán, hanem egy hátsó ajtón vitték ki. Mecklenburgban viszont mozgatható küszöböket építettek a házak bejáratába, s amikor a koporsót vitték ki, a küszöböt fölemelték, hogy a halottat alatta juttathassák ki. Jütlandon a lakóházak falában volt egy ún. hullakapu, amin keresztül az elhunytakat kivitték az épületből, s ezt követően mindig befalazták (HdA-5,1134). Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének itáliai utalása szintén a képzet széles körű európai elterjedtségére mutat: Gubbióban ezeknek a középkori házaknak két kapujuk van. Egy rendes kapu az élők számára és mellette egy másik, keskenyebb a halottnak. Ezt a kaput csak akkor bontják ki, mikor a koporsót kiviszik a házból. Azután majd befalazzák, hogy a halott ne jöhessen vissza. Mert úgy tudják, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol kiment. A kapu nincs is egy szinten az utcával, hanem mintegy egy méterrel magasabban, hogy ki tudják adni a koporsót az utcán állóknak. (Szerb 1964,113) A továbbiakban a szerző azt is leírja, hogyan zajlott a harmincas évek végén ezen a „halott-kapun” át történő temetés: A halott-kapu nyitva volt. Be lehetett látni a házba, egy sötét terembe, amelyben a ravatal állt. Papok és ministránsok álltak a füstölőkkel a koporsó körül és énekeltek. Majd nemsokára felemelték a koporsót, és a halott-kapun át kiadták az utcára... (Szerb 1964,119) E hiedelemképzetnek mellesleg viszonylag kései, nagyvárosi előfordulása is ismeretes. Dobos Ilona írja le, hogy „Budapesten a Józsefvárosban a harmincas években még a lakás ablakán keresztül vittek ki egy halottat a temetőbe” (Dobos 1986, 257). V. „Pereszlényben a temetés után egy héttel az ágyból a szalmát is mind elégették” - írja Csáky. Saját Vály-vöigyi kutatásaimból tudom, hogy a szalmazsák elégetését ott is rend
