Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

1. Néphit, népszokás, népi vallásosság

Palóc” halottas hiedelmeink és szokásaink...135 kívül fontosnak tartották: „A halott szalmazsákjából (trózsák) kiszedték a szalmát és elégették. Általában a temető közelében vagy a kert alatt. A temető közelében azért, hadd menjen a füst a meghótt sírja felé. Adatközlőm megfigyelte, hogy a halott alól a szalma más színben ég, bár pontosan nem tudta meghatározni: olyan barnás. Apja ha­lálakor ágyából a szalmát földje végében égette el, mondván: ez vót a becses födje. A halott ruháit vagy eladták a cigánynak, vagy - ha nagyon rossz állapotban volt - eléget­ték a temetést követően a szalmával együtt’ (Liszka 1990b, 159). Hasonló adatokat közöl Fehérváry István a gömöri Várhosszúrétről is: „Ha a faluban haláleset van, az ágy szalmáját kiviszik a falu szélére elégetni. Ha a szalma füstje felfelé megy, akkor a meg­boldogult lelke az Ur zsámolyához járul, s ha elviszi, oldalra csapja a szellő, bizonyosnak veszik, hogy az illető lelke a pokolba vándorolt... ” (Fehérváry I. 1939, 228). Most anélkül, hogy belemennénk annak feszegetésébe, milyen összefüggésben lehet a halott szalmá­jának elégetése egy hajdani hamvasztásos temetkezési móddal, nézzük meg a jelenség néhány szomszéd népi párhuzamát: „Minden tárgy és anyag, amelyik a halottal kapcso­latba került, tisztátalannak minősült, ezért valamilyen módon meg kellett szabadulni tőle" - írja alsó-ausztriai kutatásaira támaszkodva Helmut Huber, majd így folytatja: „Ez különösképpen arra a szalmára vonatkozik, amelyen az elhunyt utoljára feküdt. Ezt a szalmát, a hozzá tartozó szalmazsákkal, sokszor a halott fehérneműjével együtt meg­semmisítették, a legtöbb esetben elégették.” A szerző a továbbiakban azt is alaposan áttekinti, elemzi és táblázatba foglalja, hogy ki, mikor és hol égette el a szalmazsákot, illetve mit jelent annak tüze (Huber 1981, 62; V. táblázat). A szlovákok körében szintén ismert volt, hogy a halott ágyszalmáját a temetés után elégettek (Bednárik 1939, 84; Horváthová 1972, 204). A halott etetésének szép példáját írja le Joseph Roth a Die Kapuzienergruft című re­gényében. A szlovén származású bécsi főhős meséli: Csak délben étkeztem otthon. Ilyenkor szótlanul ültünk egymással szemben a nagy asz­talnál, a tágas ebédlőben: elhunyt apám helye üresen maradt az asztalfőn, de anyám uta­sítására mindennap odatettek egy üres tányért meg evőeszközöket a mindörökre távollevő emlékére.105 Nem tudni, hogy a galíciai származású, zsidó Roth saját emlékeit írta-e meg itt, vagy bécsi körökben valóban szokásban voltak-e hasonló cselekmények. VI. A sort természetesen folytathatnám, de azt hiszem, ennyivel is sikerült bizonyítani, hogy egy olyan, viszonylag kisebb tájegység, mint az Ipoly-mente halottas (és természetesen egyéb!) szokásai is mily szervesen kötődnek egy tágabb, európai/eurázsiai összefüg­105 Ich aß nur mittags zu Hause. Wir saßen einander still gegenüber, an dem großen Tisch im geräumigen Speisezimmer, der Platz meines verstorbenen Vaters blieb leer, am Kopfende des Tisches, und jeden Tag wurde, den Ausweisungen meiner Mutter zufolge, ein leerer Teller und ein Besteck für den für alle Zeiten Abwesenden auf getragen... (Roth 1999, 22). A fordí­tás Déri György munkája (Roth, Joseph: Radetzky-induló. A kapucinus kripta. Budapest: Eu­rópa Könyvkiadó 1982, 371.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom