Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
130 Néphit, népszokás, népi vallásosság szükségesnek vélem kissé más megközelítésből, más adatok felsorakoztatásával erre a, végső soron trivialitásnak is minősíthető összefüggésrendszerre ismételten felhívni a figyelmet. I. A német babonaszótár szócikkírója, Paul Geiger, Ludwig Strakkerjant idézve kezdi a halálelőjelekkel kapcsolatos mondandóját. Eszerint a halálelőjelek száma olyan nagy, hogy azon kell csodálkoznunk, hogy egyáltalán van még élő ember a földön (HdA-8, 993). Való igaz, ez a hiedelemképzet nemcsak a magyar anyagban rendkívül gazdag és változatos (Virt István csak a Zoborvidékről 207 változatot közöl: Virt 1987, 15-29; vö. K. Kovács 1944,10-26; Jung 1992), hanem a most közelebbről megvizsgálandó környező szláv és germán népek körében is. A Csáky Károly által bemutatott, ugyancsak igen nagyszámú és sokrétű anyag gyakorlatilag a magyar átlagnak felel meg (ezt maga a szerző a felhozott magyar párhuzamokkal bizonyítja is). Nézzünk azonban néhány tetszőlegesen kiragadott példát és vessük össze a szomszédos népek adataival: „A kutyák, ha vonyítonak, meghal valaki” - idézi Csáky egyik csábi adatközlőjét. K. Kovács László már említett munkájában a jelenségnek egy sor magyar, csuvas, baranyai sváb stb. párhuzamát hozza (K. Kovács 1944, 15-16). Jung Károly gombosi példáival kapcsolatban megjegyzi, hogy a „legjobb magyar temetkezés-monográfiában [K. Kovács munkájára gondol. L. J. megj.] már olvashatók komparatív adatok a kutya haláljósló szerepével kapcsolatban, ennél azonban jóval nagyobb lehetőségek vannak az egybevető vizsgálatra, ha a szláv és egyéb indoeurópai adatokat tartjuk szem előtt” (Jung 1990, 66. Vö. Jung 1992, 73-74). Ő maga példának egy délszláv munkát említ (Jung 1990, 66, 319). A szlovák anyagból Rudolf Bednárik közöl példákat (a halálelőjeleknek rengeteg variánsát és típusát sorolja föl, de én most csak a kiemelt példákhoz válogatok belőle párhuzamokat). Egy gömöri és egy ocsovái példája arról szól, hogy ha a kutya gödröt kapar, akkor meghal valaki a családból, illetve, hogy „ássa a gazdája sírját”. Ugyanígy kutya vonításából is halálra következtetnek a budatíni szlovákok: amilyen irányba vonít a kutya, abból az irányból rövidesen meghal valaki (Bednárik 1939, 55. Vö. továbbá: Čajanková 1956, 464; Horváthová 1972, 203; Horváthová 1975, 1002; Melicherčík 1968, 571). A kutya szerepe a halálelőjelek sorában a bolgároknál is ismert: Ha a kutya lyukat ás az udvarban, azt jelenti, hogy valamelyik házbelinek nemsokára sírt kell ásni, továbbá, ha a kutya a ház előtt üvölt, úgy nemsokára meghal valaki a háziak közül; a ki először hallja meg az üvöltést, annak így kell szólnia: »Üvö/ts, üvölts! üvöltsd csak magadnak a halált/« (Strausz 1897, 363) A képzet elterjedt Európa más vidékein is, amit számtalan osztrák és német adat is bizonyít. Helmut Huber, az alsó-ausztriai halottas szokásokat kutatva a halálelőjelek statisztikai előfordulását is vizsgálta. Ezek szerint a leggyakoribb halálelőjelként a halálmadár jelentkezik nyugati szomszédunknál (93%) - statisztikai adataink nincsenek ezzel kapcsolatban, de vélhetően a magyaroknál is (vö. Róheim 1984,83-126) -, majd ezt követi a kutya vonítása (49%) (Huber 1981,1. táblázat). Tovább haladva nyugat felé,
