Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
112 Néphit, népszokás, népi vallásosság kő síremlékkel. A temetőben található néhány 19. századi homokkő és vörösmárvány síremlék is. Itt kell szólni röviden a temetkezés rendjéről is. A temető előkelő helyének a központi, kápolna körüli rész számított, így a tehetősebb családok (gazdák, pap stb.) ide temetkeztek. A temető szélére szorult viszont a szegényebb réteg. Itt volt kijelölve külön hely az öngyilkosok, vízbe fúltak részére is. Halványan megfigyelhetők a nagycsaládi temetkezés nyomai is, de ez manapság már nem vonul végig következetesen a temetkezés rendjén. (Egyes adatközlőim szerint a rokonság egy csoportba való temetése csak újabban divat. Azelőtt az elhalálozás rendjében temetkeztek.) A temetés A halott egy-két napig van fölravatalozva. Ezután kerül sor a temetésre, aminek időpontja nincs pontosan meghatározva (függött az évszaktól, az időjárástól, a vidékről jövő rokonok érkezési idejétől stb.). Miután megérkezett a pap és beszentelte a halottat, rázárták a koporsó fedelét. Előtte azonban az arc fölött fölhasították a szemfedőt. Ezután a koporsót lábbal előre vitték ki a házból, és ráhelyezték az udvaron felállított Szent Mihály lovára, lábbal a kapu felé. Az udvaron zajló szertartás (követís) során a halott mellett álltak a legközelebbi hozzátartozók, fejénél a pap, kántor és a ministránsok, valamint a két lámpatartó és a halállobogóvivő. A sírkeresztet (kiskereszt) egy fiú tartotta a lábnál. A követís nem hivatalos, archaikus mozzanata a siratás, amire Kéménden már csak nagyon töredékesen emlékeznek. A falu közvéleménye egyhangúlag elítéli a jajszóval történő siratást, mivel azáltal „sokszor parádévá vált az égisz”. Az adatközlők emlékezete szerint volt olyan asszony is, aki megtépte a haját, öe „az csak olyan hóbort volt. Tudott színészkedni.” Éppen ezért, mivel a siratást ennyire elítélik, inkább sirató-paródiákat sikerült csak följegyezni, s nem valódi siratókat. 1946-ban egy asszony állítólag így siratta el keresztanyját: Jaj, jaj, jaj, ides keresztanya! Egy csizma, egy cipő bőkezű keresztanya... Egy feleség viszont a férjét siratta el jajszóval az alábbi módon: Jaj, de bíztam, csalatkoztam, hogy majd aratsz, de nem aratsz... A két világháború között egy kislány tavasszal gólyahírt (sári virág) szedett, miközben megfázott, majd tüdőgyulladásban meghalt. Anyja így siratta: Sári virág, sári virág, a nehessíg gyütt vóna rád! Mért vitted el a Juliskát! A jajszóval történő siratásnak ugyanezt az elítélő megítélését tapasztalhatjuk a környező falvakban is. Már-már falucsúfoló számba megy, ahogy a szomszédos falvak siratószo-
