Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
104 Néphit, népszokás, népi vallásosság azt jelenti, ha álomban kidől a ház fala (Kéménd, Farnad). Az álombéli gödörásás szintén halottat jelez (Farnad). A harangok szava - olykor egymásnak ellentmondóan - szintén utal a bekövetkező szomorú eseményre: hogyha szépen szólnak a harangok, halott lesz. Ugyanezt jelenti azonban az is, ha szomorúan szólnak a harangok (Kéménd). Szőgyénben a szépen szóló harang hangjából közeli vagy fiatal halottra következtetnek. Csicsón viszont úgy tartják, hogy ha a két templomban, a római katolikusban és a reformátusban összeharangoznak, amelyik beleharangozott a másikba, azon felekezetiek közül lesz a halott. Fia a templomban a Jézus szíve oltárnál elaludt a gyertya, akkor az férfi halottat jelentett a faluban (Kéménd). Ugyancsak gyertyával van kapcsolatban az az Alsó-Garam mentén széliében ismert hiedelem, miszerint aki felé hajlik a karácsonyi gyertya lángja, az hal meg a következő esztendőben. Naptári ünnepekkel kapcsolatban egyébként számtalan, haláljóslásnak minősíthető praktika ismert vidékünkről. A szilveszterkor sütött pogácsába a család minden tagja szúrt egy-egy csirketollat, s akié sütés közben megpörkölődött vagy megégett, az meghal a következő esztendőben (Kéménd, Szőgyén, Kürt). Fia karácsony éjjelén az almavágás közben a magot kétfelé vágták, azt tartották, hogy aki kettévágta, az a következő évben meghal (Udvard). Karácsony éjjelén mindenki feltör egy-egy diót, s akié rossz, az még abban az esztendőben (Udvard) vagy a következő évben meg fog halni (Szőgyén). Ugyancsak a haláljóslás kategóriájába sorolható az a hiedelem, miszerint tollfosztásnál, disznótor vagy egyéb társas összejöveteleken nem szabad tizenhármán ülni egy asztalnál, mivel az nagy bajt hozhat. Azt tartották, hogy akkor rövidesen meghal valaki közülük (Kéménd). A szőgyéniek véleménye szerint „új házba vagy halottnak köll lenni, vagy kisbabának”. Fia halott van a faluban, és nyitva marad a szeme, ez azt jelenti, hogy „valakit még vár”, tehát rövidesen megfog halni valaki (Kéménd). „Ahol beteges, hibás és a házná, ha valaki meghal náluk, akkor azt tartják, hogy majd elgyün érte és elviszi a betegest is” (Szőgyén). Az öregkori halál természetes rendjébe való belenyugvás tükröződik vissza azon az általánosan ismert hiedelmen, hogy a haldokló fölött nem szabad hangosan sírni, mert akkor nem tud meghalni. Az olyan személy, akinek volt valamilyen tudománya, boszorkány volt, szintén nem tudott addig meghalni, amíg át nem adta tudományát (Kéménd, Bogya). Amikor a nagybeteg már halálát érzi, végrendelkezni szokott. Fél Edit kutatásainak köszönhetően Martosról vannak adataink arra vonatkozóan, hogy miként bonyolították le a szóbeli végrendelkezést. Ehhez négy tanú (közülük kettő elöljáró) kellett, akik előtt a végrendelkező elmondta utolsó akaratát. A végrendeletnek ez a formája csak három hónapig volt érvényes. Fia addig nem halt volna meg az illető, akkor fel kellett újítani. Annak ellenére, hogy a jegyző előtt tett végrendelet örökös, a martosiak mégis inkább ahhoz ragaszkodtak, amit „tanúkkal csinyátak” (Fél 1944, 62-63). A halál beállta után a jelenlévők közül valaki (általában közeli rokon) lefogta a halott szemét. Fia nehezen csukódott le, akkor rézkrajcárt helyeztek rá (Csicsó). A tükröt fekete kendővel takarták le, az órát pedig megállították. A szobában ilyenkor nem szellőztettek, mert romlásnak indult volna a test. A háznál, amíg a halottat el nem temették, nem volt szabad tüzet rakni, főzni (Kicsind). A halálesetről először a legközelebbi hozzátartozókat értesítették (ezt Búcson a közbenjáró - az elhunyt egyik közeli férfirokona - intézte), majd a harangozót és a papot. Ahol nem volt orvos, elhívták a halottkémet (Kéménd: halottgím; Farnad: halottgyám) is. Ő a halál bejelentését követő második napon jelent csak meg. Egy finom lúdtollat hozott csak magával, amelyet a halott orra elé tartott: ha
