Lampl Zsuzsanna: A szlovákiai magyarok szociológiája. 1. Szlovákiai és magyar (Somorja, 2012)
I. Kiindulópontok
26 I. Kiindulópontok miségiek által vezetett szekuralizáló értelmiségi réteg volt az átalakulás motorja, és biztosította azokat a kulturális kereteket, amelyeket a laterális etnikumok esetében nagyrészt az inkorporáló bürokratikus állam nyújtott. Ez erkölcsi és politikai forradalmat vont maga után. (...) Passzív, a domináns etnikum társadalmának és államának margóján önállótlan életet élő, alávetett kisebbség helyén egy új, kompakt, politikailag aktív nemzetet kellett teremteni (a nacionalista terminológia szerint „újrateremteni”). (...) A népnek meg kellett tisztulnia az évszázadok során rárakódott hordaléktól - a letargiától, a megosztottságtól, az idegen elemektől, a tudatlanságtól stb. -, és emancipálnia kellett önmagát”. Smith szerint a nemzet konstrukció, de egyben valós folyamat is. Meghatározott víziók eredménye, ugyanakkor „e vízióknak azonban határozott gyakorlat formájában kell testet ölteniük a valóságos átalakulási folyamatok közepette, amelyek a tudatos szándékoktól és a nacionalista tevékenységtől részben függetlenül zajlanak; ilyen például a növekvő territorializáció és gazdasági egység, a mobilizálható tömegek megjelenése és a tudományos kommunikáció fejlődése” (i. m. 228.). A nemzetépítésben az értelmiségnek nagy szerepe van,21 elsősorban a démotikus etnikumoknál, de a laterális etnikumoknál is, bár ebben az esetben csak másodlagos, hiszen itt az állam „végzi el” a nemzetépítés folyamatát. Ez az állam viszont nem a démotikus közösség kultúráján alapul, s amennyiben a démotikus közösség nem olvad be, vagyis a bürokratikus állam nem tudja kulturálisan bekebelezni, akkor a démotikus közösség értelmiségének egy saját állam létrehozása a célja. A nemzetszociológia különösen kiemelkedő alakjának számit tájainkon a csehországi származású Emest Gellner. Szerinte „a nemzet az emberek meggyőződéséből, lojalitásából és szolidaritásából összetevődő artefaktum, mesterséges képződmény. Meghatározott kategóriába tartozó (mondjuk ugyanazon területen lakó vagy ugyanazt a nyelvet beszélő) személyek csak - és csakis - akkor válhatnak nemzetté, ha e csoport tagjai kölcsönösen elismerik egymás közös nemzethez tartozásból fakadó jogait és kötelességeit. Egymás kölcsönös elismerése teszi őket nemzetté, nem pedig más, lehetséges egyéb kölcsönös tulajdonság, amely a csoport tagjait a nem tagoktól elkülöníti” (Gellner 2009:18). Ebből kifolyólag mítosz, „hogy a nemzetek az emberiség osztályozásának természetes, istenadta módját jelentik - egy bennük rejlő, bár sokáig halasztott politikai sors gyanánt” (i. m. 67.). A nemzetet elvileg a kultúrával azonosítja, a nacionalizmus pedig „törekvés a kultúra és az államiság tökéletes megfeleltetésére, arra, hogy egy kultúrához megácsolja a maga saját politikai tetőzetét, mégpedig egyetlen tetőt” (i. m. 61.). A homogenitás tehát objektív szükségszerűség, s ez a szükségszerűség fejeződik ki a nacionalizmusban (i. m. 64.). Gellner szerint azonban sem az akarat, sem a kultúra nem elegendő a nemzet létrejöttéhez. Mindkettő fontos tényezője ugyan a nemzetnek, de ilyen alapon nemcsak nemzetek jönnek létre, hanem más csoportok is. „Létezik azonban a csoport képződésének és fenntartásának két általános hajtóereje és katalizátora, amelyek nyilvánvaló és döntő szerepet játszanak: egyfelől az akarat, az önkéntes hozzátartozás a csoporthoz, az azonosulás vele, a lojalitás és a szolidaritás, másfelől a félelem, a kényszerítés és az erőszak. (...) A legtöbb tartósan fennmaradó csoport a lojalitás és azonosulás (valamint akaratlagos tagság), illetve a kívülről érkező pozitív vagy negatív ösztönzők, remények és félelmek keverékén nyugszik” (i. m. 73.). A közös kultúra által sem határozható meg a nem21 Smith másutt azt is mondja, hogy a nemzetet a filológusok, történészek alkották meg, ők voltak „saját ambiciózus nemzetük értelmi szerzői és a nemzet tulajdonságainak meghatározói” (Smith 2000:6).
