Lampl Zsuzsanna: A szlovákiai magyarok szociológiája. 1. Szlovákiai és magyar (Somorja, 2012)
IV. Melléklet
Ki a magyar? 107 mértékig ellenőrzött véletlenről van szó. De az összes többi ugyanaz. Vagyis kétféle módja van egy konkrét népességhez való besorolásnak, esetünkben annak, hogy ki magyar: 1. az ember maga sorolja be magát, 2. mások sorolják be őt. Ha mások sorolják be, az inkább rossz, mint jó, mégpedig több oknál fogva. Először is: senki nem szereti, ha mások mondják meg, hogy ő kicsoda. A szlovákiai magyar közéletnek is egyik visszatérő témája, hogy ne mások döntsenek rólunk. Márpedig ha én mondom meg valakiről, hogy ő magyar-e vagy sem, akkor pontosan ezt teszem: róla döntök, nélküle. Másodszor: ha már besoroltam egyszer, akkor elvileg máskor és más területen is besorolhatom. Látszólag találó, de lehet, hogy hamis címkéket ragaszthatok rá, amelyekkel akár árthatok is neki. Tehát eldönteni másokról, hogy ők kik, egyebek mellett nem etikus. Ezzel szemben van a másik módszer, amikor az emberek sorolják be önmagukat. A kutató persze nem tudhatja előre, hogy egy adott településen ki a magyar, mint ahogyan sokszor az ott élők sem tudják. Akkor hogyan találja meg a magyarokat (feltéve, hogy elsősorban őket akarja kutatni)? Kicsit leegyszerűsítve elmondom. Épp azért, mert nem tudja, hogy ki a magyar, s mert tudatlansága nem jogosítja fel arra, hogy bárkit is kirekesszen, mindazoknak lehetőséget ad, akik az adott településeken magyarnak tekinthetők (beszélnek magyarul, magyar családból származnak stb.). A kutatás során úgyis kiderül, hogy azok-e vagy sem. Tizenöt éves tapasztalatom azt mutatja, hogy többségük tényleg magyarnak tartja magát, de mindig jelen van egy 2 százaléktól újabban már 5 százalékig terjedő csoport, amely bár több szempontból magyarnak tűnik, arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű, azt válaszolja, hogy szlovák (tehát nemcsak a népszámlálási eredményeken keresztül, hanem empirikusan is nyomon követhető a magukat magyarnak vallók fogyása). Mivel elvárom, hogy mások tiszteljék az én önmeghatározási jogomat, én sem vonom kétségbe másnak ezt a jogát, még ha fáj is a szívem, ha valaki, akinek mindkét szülője magyar, tősgyökeres szlováknak érzi magát. Tehát mindenki kap esélyt, de egyben megvan a választási lehetősége is, hogy olyan nemzetiségűként kerüljön be a kutatásba, amilyenként megéli saját magát, sőt, olyan lehetősége is van, hogy ne válaszoljon erre a kérdésre (tapasztalatom szerint ezzel nem szoktak élni). Ez módszertanilag így helyes, és úgy gondolom, egyben így tisztességes. S az elmondottakból talán már nyilvánvaló a véleményem, hogy szerintem az a magyar, aki magát annak tartja. Mindegy, hogy milyen kritériumok (anyanyelv, származás, érzés, kultúra stb.) és indíttatások (dac, büszkeség, csak úgy természetes módon stb.) alapján, de kimondja, hogy ő magyar. Egyébként a kutatási eredmények bizonyítják, hogy a szlovákiai magyarok döntő többsége szerint is az a magyar, aki magát annak vallja. Az anyanyelv és a származás csak másodlagos szempontnak számít. De ez nemcsak vélemény. Ez egy megélt cselekedet, hiszen Szlovákiában 460 ezer ember magyarnak vallja magát. Róluk mintha megfeledkeznénk. Ebben a vitában is inkább azokról van szó, akik nem vallják magukat magyarnak - vagyis, akik a szlovákiai magyar többség értelmezésében sem azok. Mint ahogyan tényleg nem azok, hiszen a kérdésre, hogy milyen nemzetiségűek, még egyszer elismétlem, egyértelműen azt válaszolják - sokan közülük magyarul -, hogy szlovákok. Ezzel véleményem szerint kellőképpen definiálják magukat, tehát ha rájuk szlovákként tekintünk, nem esünk a kirekesztés hibájába, csupán elfogadjuk a választásukat. Persze a dolog igazi bonyolultsága azoknál tapasztalható, akik magukat magyarnak vallják. Amikor a kilencvenes évek közepén kutatni kezdtük a szlovákiai magyarok nemzeti identitását, nagyon gyakran szembesültem azzal a látásmóddal, hogy a szlovákiai magyarság egyöntetű népesség. Vagyis aki magyar, az mind egyforma módon magyar. Egyformán gondolkodik, egyformán érez. Aki ettől eltérően gondolkodik, érez, s mi több, cselekszik, az már nem magyar. Pedig már az elején kiderült, hogy nemzeti értékrendünkben három domi
