Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Nelvi jogok, nyelvpolitika
Nyelvi jogok, nyelvpolitika Egy-egy ország nyelvpolitikája lehet kifejtett (explicit), vagy burkolt (implicit). Észtországnak, Franciaországnak s számos más európai államnak explicit nyelvpolitikája van (lásd pl. Development Strategy of the Estonian Language 2004-2010, Oakes 2002), Magyarországon azonban csak implicit nyelvpolitika létezik. Vannak nyelvpolitikai jellegű és hatású intézkedéseink, de ezek összehangolására kísérlet sem történik soha, így az esetlegesen szakszerű és/vagyjó szándékú intézkedések, törvények, rendeletek is lerontják egymás hatását. Nincsenek olyan nyelvpolitikai irányelvei a magyar államnak, amelyek egy szisztematikus, racionális és elméletileg megalapozott társadalmi szintű erőfeszítést vezérelnének a magyar nyelvi környezet megváltoztatására (Grin). Herman József (1985) két évtizeddel ezelőtti megállapításai ma is sajnálatosan érvényesek: nincs a cigányainkkal kapcsolatos kidolgozott nyelvpolitikánk (ami van, az viszont szégyenletes, lásd pl. Kende 2000a és 2000b), nincs tervünk hazai lakosságunk kommunikációs színvonalának emelésére, s nincs akciótervünk a szomszédos országokban élő magyarok nyelvi veszélyeztetettségének csökkentésére sem. Ez főként azért baj, sőt veszélyes, mert a laissez faire nyelvpolitika sok kockázattal jár s általában a veszélyeztetett nyelvek további veszélyeztetését, pusztulását és pusztítását eredményezi. De nem csak a kisebbségi nyelvek s az őket beszélők sorsa a tét, hanem az Európai Unió hivatalos nyelveinek hierarchiája is. A szupranacionális nyelvpolitikai folyamatokat leginkább a piaci erők szabályozzák, s ezek általában megerősítik a nyelvi hierarchiákat. A laissez faire nyelvpolitika az angoltól eltekintve minden nyelv számára jelentős kockázattal járhat (lásd Phillipson 2003: 1-23), nyilvánvaló tehát, hogy Magyarország, a magyarok és a magyar nyelv az EU polgárok közti nyelvi hierarchiák átrendeződésekor rosszul is járhat, a tudatos magyar állami nyelvpolitika hiánya tehát jelentős kockázati tényező mindannyiunk számára. Különösen azért veszélyes a helyzetünk, mert a koncepciótlanság - kormányváltásoktól függetlenül - oktatáspolitikánkat is uralja. Amint Lukács (2002) néhány éve rámutatott, miközben a bővítés előtti Európai Unióban minden második ember tudott angolul, minden harmadik tudott németül s minden negyedik franciául, nálunk csak minden tizedik ember tudott egy valamilyen idegen nyelvet, s ez az arány rosszabb volt az 1930-asnál. Lakosságunk nagy részét nyelvi elszigetelődés veszélyezteti ma is. Közismert, hogy a felsőoktatásban sokan nyelvvizsga hiánya miatt nem szereznek diplomát, s ez a helyzet a háromciklusú képzésre történő átálláskor tovább fog romlani (lásd Bonifert 2005). 144
