Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
LISZKA JÓZSEF ARANY A. LÁSZLÓ ÉS A SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPRAJZI KUTATÁS (Nem egészen tudományos eszmefuttatás egy tételben) 1. Személyes vallomásfélével kezdem. Egyetemista koromban egyik kedvenc tartózkodási helyem volt Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár Múzeum körúti épülete, amelynek - mérvadó vélekedések szerint logikátlan és áttekinthetetlen - katalógusrendszerét én kimeríthetetlen kincsesbányának éreztem (és annak tartom ma is). Kitartóan böngészgetve fontos információkra, rég feledett kiadványokra bukkanhat benne az ember, miközben persze, amit keres, azt nem találja... Nos, valahogy így, ilyen katalóguscédulák közötti lapozgatások közepette akadhatott a kezembe először Arany A. László A szlovákiai magyarság néprajza című munkája. Mondanom sem kell, hogy óriási elvárásokkal és vérmes reményekkel kértem ki a könyvet, és — talán azt sem kell hangsúlyoznom, mert úgy tudom, mások is így jártak vele - csalódásom foka sem volt sokkal kisebb előzetes elvárásaimnál. Már a kiadvány méretei, terjedelme (16 oldal!) kisebb hidegzuhanyként hatott A magyarság néprajza négy vaskos kötetén edződött s Arany munkájának címével bennem ezt felidézett lelkemre. Persze ha gyakorlottabb vagyok, akkor ezt már a katalóguscédula alapján is meg tudom állapítani, s akkor legalább részben elmarad a meglepetés. De hát nem voltam az... Viszont abban a mindig-mindent-jobban-tudó, petőfis világmegváltó életkorban voltam (ma is belepirulok, ha visszagondolok néhány akkori - vajon mire alapozott? - értékítéletemre!), hogy a kiadványt, nyilván felületes elolvasása után azonnal, örök feledésre ítéljem. Csaknem egy évtizednek kellett eltelnie, míg ismét a kezembe került Arany „zsilettpengényi” munkája, és valamivel higgadtabban újra elolvastam. Jelenleg tehát harmadszor lapozgatom a kiadványt, s úgy vélem, hogy most (talán) sikerül a maga műfajában, a maga korának és helyzetének a viszonylatában helyesen megítélni e kisded összefoglalást. Úgy érzem, magamnak is tartozom ezzel: az ifjonti gőggel, mindentudással kialakított (hál’ Istennek, sehol nem publikált!) akkori véleményemet módomban áll némileg árnyalni... 2. „A tudomány óriási fához hasonlít, melynek alsó ágai örökös árnyékban maradva lassankint elszáradnak. Történetírói tisztelettel szólnak ezekről az ágakról, de a fejlődő tudomány újabb meg újabb hajtásai egyre több régi ágat borítanak árnyékba.” A szép metafora Benedek Marcelltól származik, és arra figyelmeztet, hogy a tudomány régebbi, mára „árnyékba került” eredményeit a tudomány akkori állása viszonylatában szabad csak megítélni. Az „ott és akkor” elve alapján. Miután ezt elvégeztük, akkor esetleg megvizsgálhatjuk, hogy azóta vajon mennyivel jutottak előbbre, hogy „itt és most” mi a helyzet. A vizsgálat, az összehasonlítás eredménye lehet, hogy fokozottabb szerénységre int bennünket. Arany A. Lászlót a szlovákiai (magyar) strukturalista nyelvészet egyik úttörőjeként és (főleg!) óriási reménységeként szokás számon tartani. Érthető hát, ha az 1938 utáni Szlovákia területén maradt, 60-65 ezerre becsülhető magyarság néprajzát összefoglaló munkájában ilyen elemeket, ez a szemléletmódot is keressük. (A szlovákiai magyarság néprajza. Po469
