Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Tanulmányok - Simon Attila: Arany Albert László élete és kora
ARANY ALBERT LÁSZLÓ ÉLETE ÉS KORA Azt, hogy a politikai okokból elítélt és éveket munkatáborokban töltő Arany néhány héttel a szabadulása után hogyan kaphatott ilyen megbízásokat, nem lehet pontosan kideríteni. Két dolog azonban biztosan közrejátszott. Az egyik a megfelelő szakemberek hiánya, a másik pedig néhány vezető beosztásban lévő személy Arany iránti jóindulata, amely feltehetően korábbi ismeretségükből táplálkozott. Ilyen jóindulatú támogatója volt a Rozsnyói Helyi Nemzeti Bizottság elnöke, Molnár Béla, a Belügyminisztérium kassai szakreferense, Václav Slaný professzor és Márkus Mihály, a kassai székhelyű Kelet-Szlovákiai Múzeum igazgatója. Arany levéltári és a múzeumi megbízatásának hátterében elsősorban a két intézmény akut helyzete állt. A második világháború után csupán kallódó rozsnyói levéltárban az értékes levéltári források ekkor már a megsemmisülés szélén, többnyire feldolgozatlanul hevertek. Mivel ez az anyag nemcsak tematikájában volt sokszínű, hanem nyelvében is (zömét latin, magyar és német nyelvű iratok alkották), így gondozása megfelelő képzettséget és az érintett nyelvekben való jártasságot igényelt. Ilyen követelményeknek abban az időben - miután 1945 után a városból a magyar értelmiség egy részét elüldözték - Rozsnyón kevesen tudtak megfelelni. A város vezetőinek tehát valósággal kapóra jött Arany hazatérése, aki ugyan nem volt szakképzett levéltáros, de jártas volt a humán tudományokban, s többek között magyarul, szlovákul és németül is beszélt, sőt latinul, franciául, angolul és oroszul is tudott. A rozsnyói múzeumban ekkor már évek óta valóságos válsághelyzet uralkodott. Pedig a múzeumi életnek és tevékenységnek mindig is szép hagyományai voltak Rozsnyón. A 20. században ezeket a hagyományokat leginkább a Rozsnyói Kultúregylet ápolta, amely jóvoltából alakulhatott meg 1912-ben a Városi Múzeum. Ez az intézmény a neves képzőművésznek és etnográfusnak, Tichy Kálmánnak köszönhetően, aki 1924-től két évtizeden át volt az igazgatója, eredményes tevékenységet fejtett ki. Szintén 1912-ben alapították a Rozsnyói Bányászati és Kohászati Múzeumot is, amely azonban az 1918-as államfordulat után csupán nevében létezett tovább, igazi tevékenységet nem fejtett ki. Épületébe kézműves tanonciskolát, majd a Matica slovenská könyvtárát, végül a városi könyvtárat rendezték be.51 52 Az 1938-as határváltozás után a Magyarországhoz visszakerült város múzeumi életét is újraszervezték. A Városi és a Bányászati Múzeumot 1943-ban Rozsnyói Bányászati-Kohászati és Városi Múzeum néven egyesítették, élére pedig Városi Múzeum igazgatója, Tichy Kálmán került. A Bányászati Múzeum épületében helyet kapó intézmény azonban rövid életű volt, hiszen a közelgő front miatt tevékenységét már 1944 végén fel kellett függesztenie. A front idején maga az épület is komoly sebeket kapott, a múzeum gyűjteménye pedig jelentős sérüléseket szenvedett. Noha a legértékesebb múzeumi anyagot az épület pincéjében ugyan sikerült elrejteni, a városon keresztül visszavonuló német hadsereg magával vitte az intézmény teljes néprajzi gyűjteményét (elképzelhető, hogy az épületbe bejutó németeket egy eredetileg etnográfiával foglalkozó tiszt vezethette), más értékes anyagokat viszont az udvaron elégetve és szétdobálva megsemmisített.'2 A szovjet hadsereg átvonulása után a város feletti hatalmat átvevő nemzeti bizottság, viszonylag gyorsan, már 1945 tavaszán a múzeum újraindítását rendelte el. Mivel azonban az, hogy ezt a feladatott a múzeum korábbi vezetőire, illetve a város más kulturális szakemberére bízzák - hiszen azok magyar nemze51 Kovács Ágnes: Idén százéves a Rozsnyói Bányászati Múzeum. Gömörország, III. évf. (2002) 3. sz. 14-17. 52 Labancz Stefan: 70 rokov múzejníctva v Rožňave. In Labancz Štefan (zost.): Banícky Gemer. 70 rokov Baníckeho Múzea v Rožňave. Rožňava, Osveta, 1973. 9. 39
