Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
MAGYARSÁG, NÉPDAL ÉS NÉPVISELET Pozsony magyarsága a szlovákiai magyarságnak legnagyobb számú és legjelentősebb városi csoportja. Központi helyzete, fővárosi lakos mivolta hivatottá teszi arra, hogy az itteni magyarságnak vezetője legyen. Épp ezért magatartása a magyar népi értékek megbecsülésében példaadó és döntőfontosságú lehet. Ez a helyzet kötelességeket is ró Pozsony magyar közönségére. Itt csak kétirányú kötelességével akarok foglalkozni: a magyar népdal és a magyar népviselet iránt tanúsítandó magatartásáról. 1. Mindenki, aki magyarnak vallja magát, büszkén használja a magyar ősiség legdrágább kincsét, a magyar nyelvet. Magyar voltának bizonyítékát, ismertető jelét látja magyar anyanyelvében. Hangoztatja, hogy aki lemond nyelvéről, lemond nemzetiségéről. Ezt a szép nyelvet, amely a történeti időkben és a jelenben is nemzeti összetartozásunknak leghatásosabb eszköze volt, a nemzet népi rétege mentette át a történelmi válságok során a múlt századba, s ekkor a nemzetiségi eszme erősebb érvényesülése korában az egész nemzet, az addig elidegenedett felsőbb rétegek is magukévá tették. Nem így történt ez a magyar ősműveltség más értékeivel, elsősorban a magyar népdallal és a magyar népviselettel. A magyar lélek ősrétegének e maradványai a kunyhókba szorultak. A népből kinőtt műveltebb nemzetrész újabb, magasabb, részben idegen műveltségi eszményekre törekedett, és levetkőzte az ősi hagyományokat. A természetes fejlődés során is eljutott volna ide, de jóval később és más formák között. Nálunk azonban a középosztály oly nagy tömegű idegen bevándorlót vett fel, hogy máig sem tudta őket teljesen magába olvasztani. E bevándorlók utódaiban hiába keressük akár a magyar néphagyomány nyomait, akár az iránta való érzéket. Megtanultak magyarul beszélni, de a lelkűk ritkán magyar, és az igaz magyar érzület és lélek helyében sokszor találunk az ilyeneknél magyarkodást. A tisztán külső megmagyarkodással függ össze az, hogy a magyar lélek másik kifejezési formája, a népi zene az ilyen, különben esetleg jó magyar körökben süket fülekre talál. Ennek a meg nem értésnek másik oka is van, éspedig a falu és a város nagy elkülönültsége. Amint a falu és a város szellemben és életmódban egymástól távol állnak, éppoly távol áll egymástól a népdal és a műdal. A városi és általában a felsőbb társadalmi rétegek szívéhez már a 19. század eleje óta az akkor keletkezett népies műdal áll közel. E műdalok szerzőinek lelki és műveltségi színvonala ugyanolyan, mint általában a városi nagyközönségé: a nép műveltségétől eltávolodott, belőle kiemelkedett, de a magasabb zenei műveltségig el nem jutott. Ennek a rétegnek a dala, zenéje is ilyen felemás: műzene, de régibb népműveltségi formák közt. A kor átlagmagyarja önmagára ismert, önmagát szerette és szereti benne. 259
