Mezei István: Városok Szlovákiában és a magyar határ mentén (Somorja-Pécs, 2008)
IV. Szlovákia településszerkezete
Szlovákia településszerkezete soknak, a kulturális sajátosságoknak az egymást kiegészítő jellege. A Felvidék városait jórészt a magyar királyok által betelepített német nemzetiségű lakosok alapították, de évszázadokon keresztül nem a nyelvnek, hanem - különösen a reformáció korától kezdve - a vallásnak volt elsődleges szerepe. A nyelvi nacionalizmus 18., de még inkább 19. századi megjelenésével egy időben a gazdaság szerkezete is megváltozott. A manufakturális jellegű tevékenységeket fölváltotta a gyár-típusú termelés. Erre a korszakra esett a gazdasági dinamikának a felgyorsulása, a dualizmus korának gazdasági sikerei, aminek következtében a szervező magyar állam magyar nemzetiségű lakosainak dominanciája alakult ki a Felvidék városaiban is. így lettek többségi magyar nemzetiségűek ezek a városok, de megőrizték a hosszú történelmi múlt soknemzetiségű jellegét. A Felvidéken a többnyelvűség a magyar, a német és a szlovák nyelv területenként eltérő arányú jelenlétét, használatát jelentette, ami mellett még további nemzetiségek és nyelvi közösségek is megtalálták a helyüket (csehek, lengyelek, ukránok, ruszinok, oroszok, zsidók stb.). Mai kifejezéssel élve igazi multikulturalitás jellemezte városainkat. A többnyelvűség, a sokféle kultúrának a jelenléte, a sokféle munkakultúra, sokféle életmód, a sokféle és folyton változó foglalkozások mind-mind a multikulturalitás bizonyítékai. Az új cseh, tágabban az új csehszlovák hatalom ezt akarta állami eszközökkel megváltoztatni és homogén, egy nyelvű és egy nemzetiségű államot, ezen belül egy nyelvű városokat létrehozni. A soknyelvűség következménye volt, hogy az itt élők nemzeti hovatartozása meglehetősen bizonytalan volt. Maguk a cseh, illetve szlovák közírók panaszkodtak a legtöbbet arról a népszámlálások idején, hogy a szlovák öntudat még nem elég erős. Ezért javasolták, hogy az anyanyelvre kell rákérdezni, mivel a megszámlált lakosság egy részének nincs is kellőképpen kikristályosodott nemzetiségi öntudata. Ez volt a nemzetiségi statisztika legismertebb szaktekintélyének, az Állami Statisztikai Hivatal osztályvezetőjének, Antonín Boháčnak a véleménye 1921-ben és 1930-ban is: „A volt magyar Felvidéken, tehát Szlovákiában és Kárpátalján még mindig vannak nemzetiségi szempontból teljes közömbösséget tanúsító falvak” (Idézi: Popély 1991, 52, 75). Különösen a vegyes nemzetiségű területeken, a keverék és kétnyelvű lakosság körében nem volt határozott és kifejlett nemzetiségi öntudat. A kettős kötődés miatt legtöbben nem is tudták eldönteni, milyen nemzetiségűnek vallják magukat, sőt, ezen túl, még kizárólagos anyanyelvet sem tudtak mondani. Ugyanez érvényes azonban a magyar lakosságra is, elsősorban a vegyesen lakott településeken, a magyar etnikai tömb peremén és a szór48
