Mezei István: Városok Szlovákiában és a magyar határ mentén (Somorja-Pécs, 2008)

IV. Szlovákia településszerkezete

A (cseh)szlovák honfoglalás fontosabb lépései ványokban. A népszámlálásokat megelőzően hosszú viták és nagy pro­paganda-hadjáratok zajlottak annak érdekében, hogy magyarnak, német­nek vallják magukat a lakosok. Az államhatalom ekkor már megalkotta az első jogfosztó törvényeket. Az 1920-as nyelvtörvény a nemzeti kisebb­ségek számára 20%-ban állapította meg azt a népességarányt az illető bírósági járás területén, amely alatt már nem lehet a nemzetiség nyelvét használni hivatalosan. A nemzetiségek számára ettől kezdve minden népszámlálás sorsdöntő lett, mert ettől függött, hogy mi lesz a falu, a vá­ros hivatalos nyelve. A mindennapok vitáiban, az újságok lapjain „a fér­fias jellemszilárdság", „a sírig tartó hűség" és „a gyáva meghátrálás" vi­tázott egymással (Idézi: Popély 1991, 54). Ugyanilyen sorsdöntő volt a csehszlovák hatalomnak is, mert győzni akart, erőt akart mutatni. Nem riadt vissza ezért a torzításoktól, a vissza­élésektől sem. A leginkább sérelmezett mozzanat a nemzetiségi adatok felvételének gyakorlata volt. A számlálóbiztosok visszaéltek azzal a joguk­kal, hogy csak ők tölthették ki az íveket, szemben a cseh országrésszel, ahol a lakos joga volt a válaszok beírása. Magukat a számlálóbiztosokat is úgy válogatták ki, hogy ebben a csatában harcosokként viselkedjenek. Érveik ezt a nemzeti cél szolgálták, amikor győzködték a magyarokat a szlovák nemzetiség vállalására: „ide tót tisztviselők jönnek, a magyar pa­pot, kántort, tanítót, jegyzőt kidobjuk!" (Idézi: Popély 1991, 56). A két világháború között a népszámlálás ezzel a demográfiai adatgyűj­tés semleges eszközéből politikai célokat kiszolgáló hadműveletté, a „statisztikai szlovákosítás" eszközévé vált. A csehszlovák államhatalom mindenáron bizonyítani akarta a csehszlovák nemzetiség többségi jelen­létét az új államban, a kisebbségek politikusai pedig arra hívták fel a fi­gyelmet, hogy nyelvi jogokat nyerhetnek, illetve veszíthetnek, ha megtart­ják, illetve ha föladják nemzetiségüket. Mindez ellentétben áll azzal az idealizált képpel, amelyet a mai szlovák tudományos élet táplál az első csehszlovák köztársaságról. A fentiek nem igazolják azt az állítást, hogy a két világháború között Csehszlovákia a sokszínű (több nyelvű, eltérő vallású) városi népesség türelmes együttélésének volt a modellje (.Bitusiková 2003). 49

Next

/
Oldalképek
Tartalom