Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
A Jogsegélyszolgálat vény alkotta, gyakorlatban egységes nyelvhasználati kereten belül azonban az államnyelvtörvény módosításával még inkább szembetűnővé vált az az aránytalanság, amely a túlszabályozott, súlyos szankciókkal biztosított, kógens szabályokat tartalmazó államnyelvtörvény és a biztosított jogokat tekintve „vérszegény”, legtöbbször opcionális lehetőségeket rögzítő, töredezett, gyakorlatban sokszor érvényesíthetetlen és logikátlan szabályozást tartalmazó kisebbségi nyelvhasználati törvény között immár több mint tíz éve fennállt. Az államnyelvtörvény súlyos pénzügyi szankcióiban megtestesülő „pszichikai hadviselés” és a kisebbségi nyelvhasználati lehetőségekkel kapcsolatos alacsony szintű jogtudat és nyelvhasználati hajlandóság alkotta koordinátákon belül a Jogsegélyszolgálat reálisan csak a „tűzoltásban" láthatta a szerepét, ezeket a negatív hatásokat csökkentendő. Tudatában voltunk annak, hogy a „lakossági bejelentések” alapján megindított konkrét jogsegély-szolgálati ténykedésünknek inkább a pszichikai hatásával juthatunk közelebb a célunkhoz - az államnyelvtörvényhez hasonlóan -, mintsem a bejelentett és megoldott ügyek számával. Tisztában voltunk ugyanis azzal, hogy a bejelentések száma a tényleges nyelvhasználati jogsértéseknek csak a töredékét teszi ki, és akkor még nem esett szó azokról a nagy számban előforduló esetekről, amikor a hivatali magyar nyelvhasználat potenciális alanyai eleve nem is próbálkoztak, próbálkoznak a magyar nyelv használatával, mert „belátják”, hogy az adott körülmények között egyszerűen „nem érdemes a magyar nyelvvel próbálkozni, vesződni". A Jogsegélyszolgálat stratégiája ennek folytán a kezdettől hangsúlyt fektetett arra, hogy magára a Jogsegélyszolgálat létrejöttére, működésére és „rendelkezésre állására" fókuszált, sajtóbeli hírveréssel próbálja ellensúlyozni azt a „pszichikai hátrányt”, hogy a magyar nyelv hivatali vagy nyilvános használatával próbálkozó átlagpolgár igazából egymaga áll szemben az állami, önkormányzati szervekkel, méghozzá megfelelő jogi ismeretek nélkül. A magyar kormány által bejelentett intézkedés, miszerint 50 millió forintos alapot hoznak létre a szlovákiai államnyelvtörvény alapján pénzbírsággal sújtott személyek kárpótlására, ugyanezen célt szolgálta. A hatás nem maradt el: a Jogsegélyszolgálat és a kárpótlási alap létrejöttéről szóló sajtóinformációk megjelenésének intenzitásával egyenes arányban nőtt a Jogsegélyszolgálathoz érkező bejelentések száma. A bejelentések egy jelentős része valós - kisebb része pedig vélt - jogsértésekre vonatkozott, a többi pedig a magyar nyelv hivatali vagy nyilvános használatával kapcsolatos, alapvetően tájékozódó jellegű információkérés volt. A konkrét jogsértési bejelentések oldása a munkatársak időráfordítási lehetőségeinek korlátái ellenére is folyamatosnak bizonyult, és jellemzően néhány napon belül lezártuk az ügyeket. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy sok esetben „csak” arról volt szó, hogy pl. az adott hivatalnokok nem ismerték megfelelően a kisebbségi nyelvhasználat törvényes lehetőségeit és ezért nem tették lehetővé, vagy nem megfelelő módon tették lehetővé bejelentőink számára a magyar nyelv használatát. Ad absurdum olyan eset is előfordult, hogy Dunaszerdahelyen egy állami hivatal munkatársa meg volt győződve arról, hogy a magyar nyelvet addig csak „feketén” használta a magyar nyelvű ügyfeleivel, így automatikusan elhárította az igényt, hogy magyarul válaszoljon a magyar nyelvű beadványra, mivel ezt a „törvények nem teszik lehetővé”. A bejelentések és különösen a magyar nyelv használatával kapcsolatos információkérések alapján egy idő után a Jogsegélyszolgálat tájékozódni tudott abban a kérdésben, hogy melyek a leggyakrabban előforduló jogsértések, illetve a nyelvhasználati 299
