Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
A szlovák nyelvhasználati szabályozás elemzése... kommunikáció, addig a kisebbségi nyelvtörvényben ez csak az ügyfél joga. Az ügyfélnek tehát joga van magyarul beszélni, a hivatal és hivatalnokok viszont nem kötelesek érteni őt vagy magyarul válaszolni. Maga a kisebbségi nyelvtörvény 7. § (1) bekezdése hangsúlyozza ki, hogy sem a hivatal, sem alkalmazottai nem kötelesek ismerni a kisebbségi nyelveket. A törvény szerint a hivatal kötelessége csupán biztosítani, hogy a polgár élni tudjon jogával, de azt sem abszolút, hanem csak „adekvát” módon, amibe beletartozik a kisebbségi nyelvű ügyintézés időkeretének meghatározása. Ezek a megkötések, melyek a törvény 2011-es módosításával kerültek a törvénybe, azért is érthetetlenek, mert a törvény eleve a hivatalok egy szűk csoportjában biztosítja csak a kisebbségi nyelv használatának jogát, ahol a nyelvhasználat objektív feltételei megvannak. Ha itt is csak „adekvát” módon van lehetőség a nyelv használatára, az minden jogérvényesítési lépésnek gátat szabhat. Egyelőre nem tudjuk, mit jelent, ha valaki „adekvát” módon próbál élni nyelvhasználati jogával. Az időkeret bevezetése pedig további kibúvót jelent a hivatalok számára, és további akadályt az állampolgárok számára. Semmi indoka sincs annak, hogy egy például 30%-ban magyarok által lakott városban csak a munkaidő 30%-ában legyen lehetőség magyar ügyintézésre. Ha már a lakosság aránya a kiindulópont, a 30% inkább azt jelenti, hogy a hivatalnak legalább ennyi magyarul beszélő alkalmazottal kell bírnia, akiket megfelelően beosztva a teljes munkaidő minden időpontjában az ügyintézők legalább 30%-a legyen képes magyar nyelvű kommunikációra. Ezt lehetne esetleg objektív szempontként elfogadni. Ehhez képest a törvény sokkal korlátozóbb, és a gyakorlatban is visszalépést jelent. A törvény alapján az időkereten kívül egyáltalán nem kell biztosítani a magyar ügyintézést, ami a módosítás előtt kötelesség volt. Nincsenek egyelőre gyakorlati tapasztalataink, de ha az adott városban a heti 20 óra ügyfélfogadási idő alapján magyar ügyintézésre csak péntek délelőtt lesz lehetőség, az a magyar hivatali nyelvhasználatra való „jogot” teljesen kiüresíti. A fenti elemzés magára a jogi helyzetre vonatkozik, de fontos kitérni a társadalmi kontextusra is. Az államnyelvtörvény elfogadása előtt a szlovák közigazgatás évtizedek óta szlovák nyelven működött. Minden írásbeli dokumentum szlovák nyelven készült, nem lehetett valaki közigazgatási alkalmazott a szlovák nyelv ismerete nélkül. Ebben a helyzetben a szlovák nyelvű hivatali nyelvhasználat feltételei mindenütt adottak voltak, nem volt községe vagy hivatala az országnak, ahol nem szlovák lett volna az írásbeli ügyintézés nyelve, vagy ahol egy ügyféllel ne tudtak volna szóban szlovákul kommunikálni. Ezzel szemben a kisebbségi nyelvű hivatali nyelvhasználat teljesen informális szinten létezett csak. írásban nem volt lehetőség kisebbségi nyelvű kommunikációra, szóban pedig kisegítő jellege lehetett csak. Azokon a településéken, ahol a kisebbség jelentős többséget alkotott, a hivatalnokok nagy része nyilván beszélt például magyarul, és az ügyfelekkel való kapcsolattartásban is használták a magyar nyelvet. A szlovák többségű községekben azonban csak akkor volt lehetősége a magyar nyelv használatára az ügyfélnek, ha véletlenül magyarul beszélő és általa ismert hivatalnokhoz került. A kisebbségi nyelvű ügyintézés nyelvi és módszertani szempontból sem fejlődött a második világháború óta. A törvények nem kerültek lefordításra, az új közigazgatási és jogi terminológiának nem lett kisebbségi megfelelője. Máig jellemző, hogy a hivatalnokok és a polgárok magyar szövegben is szlovákul használják a hivatalok és jogintézmények neveit, hiszen ezeknek nincs hivatalos magyar megfelelője, főleg ha Magyaror255
