L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
A permonyik. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban - különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágára
A permonyík 45 Azelőt beszélték, hogy a bányákba a permonyíkok mutaták, hogy az érc mere van. Hogy a bányászok mindig ara mentek bányászni, ahol ilyeneket látak. Én csak így halotam, mind gyerek azelőt. (Vanyo Ferencné; saját gyűjtés, 2000) Egy másik adatközlő szerint a pertymoník, a bányaszellem láthatatlan: Régebben beszélték, hogy törpék szoktak a bányába járni. Ezeket pertymoníkoknak hívták. A bányászok érezték, hogy hol lehettek, de senki sem mondta, hogy látták őket. A pertymoníkok tudták, hogy hol van a szakadás és figyelmeztették a bányászokat. (id. Gonosz András, EA-6195) Manga Jánosnak a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában található gyűjtésében egy olyan hosszabb történetet találhatunk, amelyben egy idős bányász saját élményét meséli el, amikor is egy elhunyt bányász szelleme kísértett a bányában azon a helyen, ahol ő dolgozott. Furcsa szuszogásra lett figyelmes pihenés közben, ettől megijedt, és elfutott, mert azt hitte, hogy egy korábban szerencsétlenül járt bányász szelleme lehetett, akire egykor az ő munkahelyétől néhány méterrel szakadt rá a vaskő. Hát amikor én pirgeltem, akor magam maratam ot, cimborám elment és e csepet pihentem lapátal, aztán nekem a vagonok melet szuszogot valami, mintha nagy kabátba dörzsölte a vagonyokhoz. Akor én megijetem és keztem szaladni a cimborám után az aknához. Ot lefekütem a fára, mert igen voltam megijedve. Hát aztán cimbora gyöt, mégis az mit vetem észre, hát gyerünk cimbora, megnézük. De hát nem látunk sémit. Nem vetünk mink otan észre sémit má. Csak engemet mint elzavarta a munkahelyről. Na de hát én tutam, hogy ot vagy 500 métere továb egy román munkást agyonverte kő. Hát lehetsiges, hogy ő gyöt engemet megriasztani. Hát valamikor, mikor én dolgoztam a bányán, hát mikor egy csepet pihentünk, szóba került, azok a idősebek keztek úgy mesélni, hogy permonyíkok is egzisztálnak a bányán. Hát én nem is akartam elhini, mer nem látam, de voltak olyanok, akik íszrevetek, hogy van permonyík. Hogy van neki hatása bányán mászkálni. Meg is magyaráztak, hogy olyan piros ruhágba azok szoktak járni. De igen kicsi, például mind ahogy mongyák ilyen permonyík. Kicsi növésű voltak azok az emberkék, hát lehetséges, hogy az igaz vöt. Én nem látam, csak halotam idősebektül, meg hogy vöt az hatása nekik akoriba. De most már aztán, mikor in bányába dolgoztam, nem vetem iszre, csak ecer, mikor muszáj volt elszaladni nekem munkahelyrül. Mer az éjféltájba volt és hatása volt, hogy engemet elzavarta. Ijedség rám jöt, muszáj volt elszaladni a cimborám után. De aztán, mikor már viszakerültünk a munkahelyünkre, hát mit csináljunk most, cimbora? Gép meleg, nem fúrhatunk továb, hát a cimborám azt monta: lefekszünk egy csöpet, pihenjünk mink is, még a gép e csepet, egy szóval hidegeb lesz, mert ilyen forón nem lehet fúrni továb. Hát én lefekütem a cimbora mögü, kőhöz, deszkára, ő is meletem. De én bizony nem tutam elaludni sémit, csak halgatam, vártam, nem e még fog gyöni az a pasi hozánk másocor. De nem vetem iszre már ezután sémit, mer már neki az óra letelt, hát biztosan ment, ahova való vót. No, azután meg azt is halotam az időseb bányászoktól, mer még én akor fiatal bányász voltam, de mégis hozá, egy szóval szóba kerültünk aval, hogy minek azok a patkányok a bányán variak. Mondták, hogy nem szabad agyonütni, mer az védi minket, a bányászokat, akár az ércbányákba, akár a szénbányákba van sok patkány. Sokszor igy történt, hogyha nem jó helyre van akasztva a tarisznya, fölmászik is megeszi a bányásznak az ebidet. No de sémi, ha megete, megete, nem agyonütötek ötét, mert ha történik valami szakadás, szerencsitlenség, ezek a patkányok iszrevesznek, mintha csak eszibe volna az úgy, mint min-
