Cs. Nagy Lajos: Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján - Notitia Historico-Ethnologica 4. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
A megnevezési rendszer vizsgálata
Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján 35 Az igék színesebb képet mutatnak. Hangsúlyos helyzetben ugyan nem jelentkezik: mëddézsmâ, hangsúlytalan helyzetben azonban igen : hërjgëz(z) ’keresni, összeszedni, ami még elmaradt a termésből’. Megjegyzendő, hogy Gömöralmágyon az idősek körében még ma is él a bëngezik ige. A mer (merek, mersz, mértem) ’vizet mer(ít)’ igében a köznyelvi e-vel áll szemben az é: Fiiam, mérje ëty kis friss vizet! Hasonló jelenség mutatkozik a tüllészkegyik ’kelleti magát’ esetében is. Az atlasznál mintegy fél emberöltőnyivel korábbi gyűjtés alapján több kötöttséget is megállapíthattunk, s egyszersmind az é önálló fonéma voltára is fény derült. A mér ’vizet merít’ jelentésben ma is él, vele azonban szembeállítható a mer: egyrészt mint a mert kötőszó mer változata, másrészt pedig a ’van bátorsága vmit tenni’ jelentésű mer ige. A fentiek alapján az é hangot fonémaként kezelem a továbbiakban. A másik kritikus hangunk az ly. Itt már annyi fogódzónk sincs, mint az előbb, hiszen vizsgált nyelvjárási területünkön egyetlen olyan ellentétpárt sem találunk, amelyben az ly : j különbségből eredne a jelentésbeli eltérés. Imre Samu is mindössze egyetlen példát említ az egész magyar nyelvterületről a RO-18-as ponton (vő. Imre 1971: 51). Az ly előfordulása a morfémákban fonetikai szempontok szerint nem határozható meg, hanem csak történetileg. Az ly a j helyén társadalmi érvénnyel nem fordul(t) elő, legfeljebb csak szórványosan (vö. Benkő 1953: 72), fordítva viszont aj az ly-et többnyire kötetlenül helyettesíti, s ma már egyre inkább kiszorítja az ly-et. A medvesalji területről készült szövegfelvételek tanúsága szerint még a 90-es évek közepén is igen erős volt az ly-e zés az idősek nyelvhasználatában (vö. Cs. Nagy 1999: 475-480). Zárójelben megkockáztatom azt a feltételezést, hogy a más vonatkozásban már említett cseplye ’gazos, tövises bokor’ és a vele ma már azonos köznyelvi hangzású cseppje [’csepje’j esetében az ly talán jelentésmegkülönböztető szerepű lehetett. Föltéve természetesen, hogy a birtokos személyjel -je alakban járult a tőhöz, s nem a j nélkülivel. Az egyes szám 3. személyi! birtokos személyjellel kapcsolatos korábbi vizsgálataim azt mutatták, hogy az idősebbek nyelvében a /s fonna gyakoribb volt (vö. Cs. Nagy 1997). Ezt a felfogásomat erősíti meg Deine azon megállapítása is, hogy „Az l-ezés és a j-zés nem egyszerű artikulációs jelenség; az / és a j nem valamiféle fonetikai változata az ly fonémának. Mindkét ejtésmód fonémacsere, illetőleg meglévő fonémák megterheltségének kizárólagossá szaporodása az ly rovására” (Deine 1956: 96).
