Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
II. Közép-Európa, Kelet-Európa, Délkelet-Európa és a Balkán - eltérő elképzelések a nagyterekről
90 Hardi Tamás gyakorolja az ellenőrzést (Lemke 2002), vagy azokat a geopolitikai tereket, melyeket a közös identitás, kultúra és történelem kapcsol össze (Katzenstein 2005). Ezeket a kategóriákat úgy is tekinthetjük, mint a nagy, nemzetközi régiók létezésének különböző alapjait, létezésük értelmét, „raison d'être”-ét. A felsorolt öt típusban találunk olyanokat, amelyek funkcionális megközelítésűek, s olyanokat, amelyek strukturális jellemzőkkel bírnak. Mindenesetre egy-egy állam hovatartozása változhat, tehát az egyes régiók területe kibővülhet vagy összehúzódhat, esetleg új régiók tűnhetnek fel vagy létező régiók tűnhetnek el a rendszerben. Ha pedig a továbbiakban az általunk vizsgált tereket kívánjuk ezeknek a kategóriáknak megfeleltetni, akkor megállapítható, hogy ugyanaz a földrajzi térség esetleg több kategória jellemzőivel is leírható, s fő jellemzője a történelemben is változhat. így saját koncepciónkat ebben a kérdésben úgy fogalmazhatjuk meg, hogy léteznek olyan földrajzi nagyterek, amelyeken belül a nemzetközi kapcsolatok intenzívebbek. Létezik valamely olyan jellemzőjük, amely az odatartozó területekben közös, s amely elválasztja más nagyterektől, s ezek a térségek a geopolitikában is egységként kezelhetők. Ezek a komplex módon összetartozó térségek történelmi léptékben léteznek, s a Volgy et al. (2012) által felsorolt öt „raison d’être” valamelyike vagy közülük több is érvényes rájuk, s a régiók azok földrajzi keretéül szolgálnak. A földrajzi nagyterek fogalmán jelen munkában tehát olyan nagy régiókat érthetünk, amelyek több állam területét egészben vagy részben magukba foglalják, s a fenti kritériumoknak eleget tesznek. A szakirodalom ezeket a tereket gyakran szubkontinentális régióknak nevezi (Dingsdale 1999), mivel méretük alapján egy kontinens jelentős hányadára terjednek ki, s elnevezésük is gyakran a földrészen belül elfoglalt helyükre utal (égtáj, közép-köztes, hátsó stb.), de utalhat valamely természeti földrajzi jelenségre is, félszigetre, hegységre, hegységrendszerre, tengerre. A nagyterek kialakulása természetesen nem automatikus. Attól, hogy az amerikai kontinensnek van keleti fele, nem beszélünk Kelet-Amerikáról (Lendvay 1997), a nagyterek lehatárolásához a földrajz csak a természeti alapot adja (ha adja), de a tartalom mindig társadalmi képződmény, amely a természetföldrajzi tájbeosztással csak bizonyos esetekben esik egybe, inkább kivételként, mint törvényszerűen. Ezen nagyterek civilizációs, kulturális, történelmi, geopolitikai képződmények, amelyek ilyenformán nem igazodnak természetföldrajzi tájakhoz, de a politikai határokhoz való viszonyuk sem egyértelmű. Ha Európa e nagytereit vizsgáljuk, úm. Nyugat-, Dél-, Észak-, Közép-, Kelet-, Délkelet-; avagy Ibériai, Balkán, Skandinávia, Alpesi, Kárpát-; Dunai-, Rajnai- stb., akkor óhatatlanul államokra gondolunk, s úgy véljük, automatikusan be tudjuk őket sorolni ezekbe a kategóriákba. Ha különböző forrásokat vizsgálunk (pl. földrajzi tankönyveket, tudományos értekezéseket, országokat besoroló weboldalakat, térképlapokat, akkor világossá válik, hogy ezeknek a nagytereknek a lehatárolása egyáltalán nem konzekvens, nincs rá mindig, mindenhol alkalmazható szabály, hanem egyes régiók esetében vannak olyan országok, amelyeket feltétel nélkül oda sorolhatunk, s vannak olyanok, amelyeket csak bizonyos források tartanak pl. közép-európainak vagy balkáninak stb. Ennek a bizonytalanságnak több okát láthatjuk:- A nagyterek kulturális jellegzetességei mögött olyan, a történelemben hosszú ideig létező politika-földrajzi formációk (birodalmak, vallási, etnikai csoportok területei), húzód-
