Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Ausztria közigazgatási térfelosztásának történeti átalakulása... 353 Az osztrák-magyar kiegyezést a horvát-magyar és az osztrák-lengyel viszony új alapokra helyezése egészítette ki. Az 1868-as törvényi rendezés értelmében Horvát-Szlavónia széles körű területi és politikai autonómiát élvezett a Magyar Királyság részeként. A horvátokéhoz hasonló, bár kevésbé kiterjedt önkormányzati jogokat mondhattak magukénak a galíciai lengyelek is. A Monarchia politikai-közigazgatási struktúrája 1908-ban annyiban módosult, hogy Bosznia-Hercegovinát, amelyet 1878-tól osztrák-magyar haderő tartott megszállva, I. Ferenc József a Monarchia integráns részének nyilvánította, vagyis annektálta. Bosznia-Hercegovina államjogilag a birodalom egyik feléhez sem tartozott, hanem a közös pénzügyminiszter irányítása alatt állt. A dualizmus tehát két államalkotóként felfogott kiváltságos nemzetet - a németet és a magyart - és két széles körű önkormányzati jogokkal felruházott politikai nemzetet - a horvátot és a lengyelt - teremtett, illetve ismert el. Mellettük kulturális és alsó fokú közigazgatási autonómiát élveztek a tiroli olaszok. Ez a közigazgatási struktúra minden korábbinál jobban megfelelt a birodalom összetett nemzetiségi viszonyainak. A különleges jogokban nem részesített népek számára mindazonáltal nem volt vonzó, sőt a legfejlettebbek kifejezetten elégedetlenkedtek vele (Romsics 2010). A Monarchia népei körében továbbélő és erősödő föderatív törekvések a századfordulótól a birodalmi vezetést és az osztrák állam német pártjait is fokozottan foglalkoztatták. Egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy a dualista konstrukció nem alkalmas egy sokvallású és soknemzetiségű állam hatékony működtetésére. A birodalom nagy kérdése a 18. század végétől az volt, hogy melyik az a kormányzati forma és közigazgatási struktúra, amelynek keretében ez a heterogén népesség optimálisan irányítható, és amely egyben a tucatnyi etnikai csoport számára is elfogadható. A 18. század végétől a Monarchia 1918-as felbomlásáig félszáznál is több elképzelés látott napvilágot. Ezek többsége a birodalom valamiféle föderalizálásában látta a megoldást (Romsics 2001). Az 1867-ben létrehozott Osztrák-Magyar Monarchia szerkezete tartalmazott föderalisztikus elemeket, s elvben nem volt kizárt a közép-európai népek szövetségi államává történő szervezése. Az átszervezést célzó javaslatok egyik válfaját az ausztrosztáv föderalizáció képezte a cseh František Palacký (1798-1876) 1848-1849-es tervezeteiben. Koncepciója szerint a Habsburg Birodalomnak nyolc, alapvetően a nyelvi-etnikai elvek szerint elhatárolt és felerészben szláv egységből kellene állnia. Ezek az osztrák-német, a magyar, a szlovák területekkel kiegészített cseh, a galíciai ukrán területeket is felölelő lengyel, az illír ^szlovén), a délszláv (=nagyhorvát), az olasz és a román államok lettek volna. Elképzelése szerint ezzel a föderációval a térség kis népei egyenjogúsághoz jutottak volna, ugyanakkor egységgé szervezhették volna magukat. (Juhász 2014). Palacký, aki a fenti tervezetében még az ausztroszláv szemléltet követte, 1867-ben elfogadta az orosz pánszlávok meghívását a moszkvai szláv kongresszusra, 1872-ben pedig élete legnagyobb tévedésének nevezte azt, amit a Habsburg Birodalom történelmi missziójáról állított. Eszerint a Habsburg Birodalmat, „ha nem létezne már régóta”, akkor Európa és az emberiség érdekében minél előbb létre kellene hozni (Romsics 2007). Más tervezetek a nagyosztrák birodalmi eszmét párosították az etnikai autonomizmus elvével. Ezek között volt a Ferenc Ferdinánd trónörökös köréhez tartozó román Aurel Popovici 1906-os tervezete a „Nagy-Ausztriai Egyesült Államokról”. Ez alapján az erős birodalmi kormányzat alatt 15 etnikailag elhatárolt tartomány létesült volna. Megint másféle föderalizációt jelentett volna az ausztromarxizmus elképzelése a kulturális nemzeti
