Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
354 Uszkai Andrea autonómiáról. Ez a javaslat a nemzetiségek személyi elvű kulturális autonómiájának és a tartományok regionális jellegű önkormányzatának az ötvözéséről szólt (Juhász 2014). Az osztrák szociáldemokraták 1899-es brünni programja első helyen követelte, hogy „Ausztriát át kell alakítani demokratikus, nemzetiségi szövetségi állammá”, s hogy „a történelmi koronatartományok helyére nemzeti határokon alapuló önkormányzatok lépjenek”. A keresztényszocialisták 1905-ös eggenburgi programja még határozottabban képviselte a birodalom szövetségi állammá alakítását svájci, illetve észak-amerikai mintára. Ez az államszövetség a következő autonóm nemzetállamokból állt volna: 1. Német- Ausztria, 2. Német-Csehország, 3. Német-Morvaország és Szilézia, 4. Csehország, 5. Magyarország, 6. Erdély, 7. Horvátország, 8. Lengyel-Nyugat-Galícia, 9. Ukrán-Kelet-Galícia, 10. Szlovákföld, 11. Krajna (Szlovénia), 12. Vajdaság (Osztrák-Szerbia), 13. Székelyföld, 14. Trento, 15. Trieszt (Romsics 2011). A kelet-közép-európai térség föderalista átszervezésére vonatkozó javaslatok között található számos magyar tervezet is. Martinovics Ignáctól kezdve Wesselényi Miklóson, Teleki Lászlón, Eötvös Józsefen, Károlyi Mihályon át gróf Bethlen Istvánig több politikus és politikai gondolkodó támogatta pályafutásának egyes időszakaiban a föderalizmus valamilyen formáját (Hardi 2012). Ugyanakkor egyes kivételektől eltekintve a „magyar föderalisták" elutasították a soknemzetiségű történeti Magyarország bármilyen belső föderalizálását, csak Horvátország történeti alapú elkülönítését tudták elfogadni. A birodalom megőrzése céljából felvázolt utolsó, 1918-as föderalista tervezetek között voltak olyanok is, amelyek az antant köreiből indultak ki, mivel az antant 1918 tavaszáig nem szándékozott felszámolni a Habsburg Birodalmat, 1918 nyarára viszont már az antanthatalmak körében is felülkerekedett a Monarchia feldarabolásának a szándéka. A legutolsó föderalista reformkísérletnek I. Károly 1918. október 16-i manifesztumát tekinthetjük. Az uralkodó ebben bejelentette átszervezési szándékát, ami a magyar ellenállás miatt csak a Monarchia osztrák felének a szövetségi állammá alakításáról szólhatott. Az udvar akkori elképzeléseiből egy négy egységből (német, cseh, délszláv, ukrán) álló szövetségi Ausztria terve rajzolható ki. A manifesztum azonban elkésett. Összességében elmondható, hogy a kelet-közép- és délkelet-európai térségben a 19. században kibontakozó nemzetállami törekvések szinte mindegyik nép körében összekapcsolódtak valamilyen föderalizmussal (Juhász 2014). Az első világháborúban elszenvedett vereséget követően 1919. szeptember 10-én aláírták az első Osztrák Köztársaság delegáltjai a saint-germaini békeszerződést, melynek értelmében az új osztrák állam - a Habsburg időkhöz képest - elvesztette területei háromnegyedét, miután elismerte a csehszlovák államot, illetve Galíciát, az újraegyesülő Lengyelországot, Bukovinát pedig Románia számára adta át. Ausztria az egykori örökös tartományokban is veszteségeket szenvedett, Dél-Tirol és Gorizia környéke Olaszországhoz került, míg Dél-Stájerországot, Krajnát és Karintia egy részét a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság szerezhette meg. A békében az antanthatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugat-magyarországi területek - Burgenland néven, Sopron székhellyel - osztrák fennhatóság alá kerüljenek. A határok ugyanakkor nem bizonyultak tartósnak, miután 1921 decemberében Sopron és környéke népszavazás útján visszatérhetett Magyarországhoz, Ausztria pedig egy népszavazás eredményeképp Karintia egy részével gyarapodott (Tarján 2015) (3.9.6 ábra).
