Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Az erdélyi autonómia 287 kai múltjáról és javaslatoka román állam keretén belül kialakítandó autonómiájára című munkáját, amely nem talált különösebb visszhangra (Bárdi 1998), de amely nagyszerűen bemutatja, hogyan lehet egy olyan sokféle tartományt magában foglaló országot, mint Románia, egységbe foglalni a decentralizáció segítségével. Müller abból indult ki, hogy művének megírása idejében, hat évvel Nagy-Románia megalakulása után, mindhárom „őshonos” nép elégedetlen, és az országban uralkodó viszonyok kárvallottja. Egyszerű kormányváltással ezt a helyzetet nem látja megoldhatónak, mivel minden területen romló helyzetet tapasztal, és a megoldás csakis valamilyen átfogó átszervezéssel, paradigmaváltással érhető el. Ezt Müller „gyors és általános rendszerváltásaként aposztrofálja. A szász jogász szerint az ország helyzetét bonyolítja a regionális törésvonal, amely az újonnan összerakott részek, tartományok között húzódik. Ez a törésvonal mind a gondolkodásmódban, mind a kulturális-jogi-gazdasági és közigazgatási rendszerek különbözőségében tetten érhető. Müller számára az ún. „rendszerváltás" azt jelentette, hogy valamennyi nagy párt kiemelkedő képviselőiből képzel el egy „tartósan fennálló központi kormányzati szerv"-et, amely széles társadalmi elfogadottság kíséretében végrehajtaná az „egyesítést” - „egységesítést”, amelyre szerinte a kora viszonyai között halvány remény sincs. Ez a folyamat azonban hosszadalmas (legalább negyedszázados, vallja), ezért az eredményes egységesítés érdekében fontos az ország tartományainak „messzemenő autonómiát” biztosítani az átmeneti időszakban. Müller rendszerében minden nemzetiség megtalálná államalkotó helyét, javasolja, hogy azokban a térségekben, ahol a lakosság legalább 20%-a az ország történelmi múltú nyelveinek valamelyikét beszéli, ott biztosítani kell az adott nyelvnek a románnal egyenjogú használatát a különböző fórumokon (bíróságon, a közigazgatásban, templomokban és iskolákban). Néhány példát is említ, melyek alátámasztják az autonóm tartományok meglétének eredményességét (Római Birodalom, Svájc). Müller korának Romániájában a belső (pl. a rossz gazdaságpolitikának köszönhetően megemelkedett munkanélküliségi ráta miatti) feszültség mellett az országnak szerinte esetlegesen külső fenyegetettséggel is kellett számolnia. Elsődlegesen Oroszországot tartotta veszélyforrásnak, melyet csak kiteljesíthet a pánszlávizmus jegyében esetleg Oroszországhoz csatlakozó „kisantant” szláv államok fellépése. Magyarországot mint az egyetlen nem szláv szomszédos országot tartja a legkevésbé veszélyesnek, és a vele való szövetséget tartja a legjárhatóbb útnak Románia számára. „Ez a szövetség a jelenlegi ellentétek békés rendezése után magva és kiindulási pontja lehetne valamennyi közép-, kelet- és dél-európai nép - tehát Románia és a kisantant népei - szűkebb gazdasági és talán a későbbiekben politikai összefogásának is” (Müller 1998 [1926], 137). Erdélyi magyar tervek és elképzelések A két világháború közötti korszak erdélyi magyar autonómiaterveit számos hazai szakirodalom feldolgozta más-más hangsúllyal, ezek közül kiemeljük K. Lengyel Zsolt, Bárdi Nándor, Romsics Ignác munkáit. A szakirodalom feldolgozása közben számunkra K. Lengyel Zsolt megközelítése volt a leginkább újszerű, mert új távlatokat nyitott meg azon állításával, hogy a transzszilvanizmusnak, melynek általában „csak” kulturális- és eszmetörténeti jelentőséget tulajdonítanak, politikai dimenziói is vannak. A transzszilvanizmusnak ez a komplex vizsgálata segít megérteni azt, miként értelmezhető regionalizmusként, erdélyi regionális mozgalomként. „(...) a korai transzszilvanizmus a román
