Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
286 Miklósné Zakar Andrea - Albert András ségét, de éles kritikával illeti az egyesülést követő központi parlament által végzett munkát, mely szerinte „hitelvesztetté” vált. Ezért a központi parlament helyére egy államtanácsot nevezne ki, amely „az állam egységének és oszthatatlanságának állandó és kimeríthetetlen kifejezője” lenne (Boilá 1998 [1931], 142). Mindemellett egy központi kormányt képzel el a szerző, melynek tagjait az államtanács tagjai közül jelölnék ki. A központi kormány hatáskörébe tartoznának elképzelése szerint a külügy, a hadügy, a vasútrendszer, a posta, a távíró és telefonszolgáltatás, a tengeri-vízi és légi közlekedési rendszer, a pénzforgalom, a vámpolitika, az állami kölcsönök kérdésköre, valamint az állambiztonsági feladatok. A közigazgatási feladatokat és a közügyek nagy részének kezelését azonban decentralizált szervezetek hatáskörébe delegálná. Három tartományban, Munténiában, Moldvában és Erdélyben bevezetné az egy kamarából álló tartományi gyűlés (diéta) intézményét, melyek az államtanáccsal közösen alkotnák az ún. Nemzeti Képviselőházat. A decentralizálás eszméjének jelentőségét kihangsúlyozandó Boilá több külföldi modellt állít példaként, így említve többek között a brit és az amerikai egyesült államokbeli gyakorlatot. Kihangsúlyozza továbbá, hogy a decentralizálás nem áll ellentétben az állam egységével, épp ellenkezőleg, ez lehet a nemzetgazdaság ösztönzője is egyben, tehát a társadalmi-gazdasági élet széles spektrumát jótékonyan érinti. A saját források ügyében Boilá kifejti, hogy a tartományok az államot illető jövedelmeket beszednék, és ebből egy előre meghatározott százalékot vagy kvótát utalnának a központi államkaszszába, a többi pedig a tartomány saját forrását biztosítaná, akárcsak az egyéb kivetett adók, melyeknek kivetésére a tartományoknak joguk lenne. Minden egyes tartománynak saját oktatási rendszere lenne, mely megteremthetné a sajátos regionális (felekezeti vagy etnikai) igények kielégítését is. Erdélyi szász elképzelés: Müller Hermann, a szász jogász elmélete Az erdélyi szászok sokáig jelentős gazdasági-társadalmi erőt képviseltek Erdélyben, ők adták a polgárság legszélesebb rétegét. Az általuk Erdély jövőjéről alkotott elképzelések a két világháború között 1933-ig a szász és összromán érdekek mentén fogalmazódtak meg, ettől kezdve azonban már az össznémet érdekeket artikulálták (Bárdi 1999). A romániai németek is az állam belső egységesítését kívánták, de más okokból kifolyólag. 1919-ben az erdélyi szászok központi politikai képviselete kijelentette, hogy a régió más németjeivel egyetemben elfogadja az új állami kereteket, ezt és jövőjüket az anyaországgal „szellemileg összehangolt szövetségben tervezték, a szilárd (...) öntudatú erdélyi szászok vezetésével” (K. Lengyel 2007,12). Az erdélyi németek szerettek volna saját önkormányzatot fenntartani községi, városi és megyei szinten, ahogy ezt Hans Otto Roth, a Romániai Németek Szövetségének főügyésze, majd a Német Párt elnöke 1920-ban kifejtette (K. Lengyel 2007). A román állam egységesítési problémáit látva Roth az autonómia lehetőségét látta járható útnak, mely megoldaná az ország ilyetén problémáját: „Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen utódállamában sem olyan súlyos az egységesítés problémája, mint éppen nálunk. Ezért van létjogosultsága a regionalizmusnak, vagyis annak, hogy egy országrész alkotmányos autonómiára törekedjék” (K. Lengyel 2007,18). Hermann Müller magyar és német egyetemeken jogásznak tanult, majd Nagyszebenben és Kolozsváron dolgozott, véleményét, tudását publicisztikáiban tárta a nagyközönség elé. 1926-ban publikálta az Erdély autonómiája - tanulmány Erdély politi