Lampl Zsuzsanna (szerk.): Tanulmányok az ifjúságról - Nostra Tempora 21. (Somorja, 2014)
II. Ifjúság 2012-ben - Szilávssy Tímea: Fiatalok és a kockázati magatartás
190 Szilvássy Tímea Az anémiával foglalkozó szociológiai kutatások nagy része hosszú évtizedek óta azon az ösvényen halad, amelyet még Emile Durkheim jelölt ki több mint száz évvel ezelőtt. Durkheim sokrétű hatásán kívül, mely a konkrét kérdésektől egészen az általános módszertani elvekig terjedt, különös jelentőséggel bírtak a gondolkodó társadalmi változással kapcsolatos nézetei. Durkheim a változást eredendően negatív jelenségnek tekintette: úgy vélte, minden átalakulás, függetlenül annak irányától a kialakult rend felbomlásához, és így a deviáns jelenségek megszaporodásához vezet. Mint írta: „Az egyensúly minden megbomlása az önkéntes halál irányába tereli az embereket, még akkor is, ha az nagyobb jóléttel és az általános vitalitás fokozódásával jár. Az emberek mindig könnyebben ölik meg magukat, valahányszor valamilyen nagy átrendeződés folyik a társadalomban, akár hirtelen növekedés, akár váratlan kataklizma következtében.” (Durkheim 1967:250) Az anómia fogalma a társadalmi munkamegosztással kapcsolatban bukkant fel először Durkheim müveiben, nagyobb jelentőségre azonban az öngyilkosságról írt könyvében tett szert. Durkheim értelmezésében az anómia olyan egyensúlyzavar, a „kollektív rendnek” olyan felbomlása, amely a szabályozó erők meggyengülését eredményezi, ill. érvényüket veszítik az olyan társadalmilag elfogadott és megszilárdult szabványok, amelyek addig mederben tartották az emberek tevékenységét. Ilyen egyensúlyzavarnak lehetünk tanúi a gyors és nagy léptékű társadalmi változások idején. Durkheim anómiaelmélete két irányban fejlődött tovább az idők során. A kutatók egy része Durkheimnek azt a gondolatát állította középpontba, amely szerint az anómia egyfajta szabályozatlanságot jelent, az értékek és normák megrendülését, elbizonytalanodását. A felfogás szerint az anómia fogalma mind közelebb került az elidegenedés fogalmához, s a kettő végül gyakorlatilag egyesült egy olyan értelmezésben, amely szerint az anómia, illetve az elidegenedés az az állapot, amikor az egyénnek nincsenek világos céljai, értékei, elszakad a társadalomtól, életét értelmetlennek, erőfeszítéseit hiábavalóknak érzi. A másik ágat képviselő anómiaelmélet Robert Merton nevéhez köthető. Merton nem a szabályozatlanság, a „normanélküliség” gondolatát emelte ki a durkheimi örökségből, hanem a vágyak és a lehetőségek összhangjának hiányát. Elsősorban szisztematizálta az adott kor ismereteit a deviáns viselkedésről és a szociális struktúráról. Az egyén öt típusú adaptációjának59 megkülönböztetésével megalapozta az anómia empirikus kutatását. Mint kutató nem jut el ezen összefüggések részletes tanulmányozásához, az anómia definiálása mint a törvények hiánya együtt az adaptációs viselkedésformákkal fontos forrásként szolgál a jelenség kutatásához. Merton az anómiára úgy tekint, mint az egyén céljai, törekvései és a célok eléréséhez rendelkezésére álló eszközök közötti feszültségre. A mertoni anómiafelfogás több ponton is eltér a durkheimitől. Először is, míg amaz a közös célok, értékek hiányát hangsúlyozza, emez éppenséggel nagyon is világos, mindenki által egyformán követett célokat, vagyis - legalábbis a vágyak, törekvések szempontjából - egy 59 Az adaptáció fő típusai: 1. Konformizmus: a stabil társadalmakban, a kulturális célok, s egyúttal az intézményes eszközök elfogadása. 2. Újítás: az egyén magáévá teszi a kulturálisan hangsúlyozott célt, de nem fogadja el azokat az intézményes normákat, amelyek a cél elérésére igénybe vehető módszereket és eszközöket megszabták. 3. Ritualizmus: az egyén elveti a kulturális elkötelezettséget és nem célja előrehaladni a világban, ennek ellenére szinte kényszerítő erővel ragaszkodik az intézményes normákhoz és azok betartásához. 4. Visszahúzódás: azok az emberek, akik így adaptálódnak, szigorúan véve a társadalomban élnek, de nem a társadalomhoz tartoznak. Megszabadultak a kulturális előirt céloktól, s magatartásuk sem igazodik intézményes normához. 5. Lázadás: az alkalmazkodás e típusa arra ösztönzi az embereket, hogy túllépjenek a környező társadalmi struktúrán és egy új, vagyis nagy mértékben módosított társadalmi struktúrát tervezzenek meg, próbáljanak létrehozni. (Merton 1949)
