Lampl Zsuzsanna (szerk.): Tanulmányok az ifjúságról - Nostra Tempora 21. (Somorja, 2014)

II. Ifjúság 2012-ben - Kelemen Zsófia: A Y generáció és a felnőttkor - Posztadoleszcensek Szlovákiában

Az Y generáció és a felnőttkor - Posztadoleszcensek Szlovákiában 131

nak, hogy elköltözzenek”, „Nem engedhetik meg maguknak, hogy saját lakásuk legyen” és a „Később mennek férjhez/nősülnek meg” válaszlehetőség). Azonban azt is láthatjuk, hogy a fiatalok véleménye szerint (10,2% gondolja így) van egy kisebb réteg, akik szívesen élvezik a „Mama Hotel” kényelmét, amíg csak lehet.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szülőktől való elköltözés nem lehet a szülőktől való függetlenedés egyetlen indikátora. Sokakat támogathatnak a szülei elköltözésük után is, másfelől a szülőkkel való együttlakás sem jelent minden esetben teljes anyagi függőséget. Sajnos azonban nagyon kevés kutatás áll rendelkezésünkre ebben a témában, így csak a feltüntetett adatokra tudunk támaszkodni.

Párkapcsolat, házasság, gyermekvállalás

A felnőttkor utolsó objektív mutatói a családalapítás és az azt megelőző párkapcsolat, ami nagyon erős motiváció lehet arra, hogy a fiatalok elkezdjék építeni a saját életüket és függetlenné váljanak a szülőktől.

A múltban a házasságkötés és a gyermek születése egy szimbolikus belépőt jelentett a felnőttek világába. Alárendelt gyermekekből hirtelen független, gondoskodó-kenyérkereső apává/anyává vált a fiatal. Manapság a házasság eme szimbolikus jelentősége igencsak meggyengült. A felnőttkort egyre kevésbé határozzák meg ezek a szimbólumok. (Chorvát 2006:13)

A posztmodem társadalmakban mindkét nem képviselői fokozatosan hagyják el a tradicionális életpályamodelleket és sokan inkább az önmegvalósításra koncentrálnak. Ulrich Beck és Elizabeth Beck-Gemsheim kutatásaikra támaszkodva azonban felhívják a figyelmet arra, hogy az emberek nagy része még mindig keresi a boldogságot az intim kapcsolatokban. (Chorvát 2006:9) A szerelem tehát egyáltalán nem divatjamúlt dolog, csupán a mód változott meg, ahogy az emberek megélik. A fiatalok már évtizedek óta szabad kezet kaptak abban, milyen partnert választanak. Beck és Beck-Gemsheim szerint a posztmodemitás állandó önreflexiót jelent, aminek köszönhetően az individualizált viselkedés normává válik. A hagyományos normák és intézmények meggyengülése az előre definiált viselkedésminták végét jelenti. A lehetőségek sokasága azonban kockázatot is hoz magával: a rossz választás, a sikertelenség és a kellemetlen következmények kockázatát. A gyakorlatban ez szabadságot jelent a párválasztásban, a kísérletezésben, a párkapcsolat befejezésében, ha a felek nem elégedettek, másfelől azonban a partnerkapcsolatok és a családok labilissá válását is magával hozza. A múlt intézményei egyfelől korlátoztak, másfelől megadták azt a luxust, hogy az egyénnek nem kellett azon gondolkodnia, mikor mit kell csinálni, hogyan kell viselkedni. (Beck-Gersheim alapján Katrňák 2010:34-35)

A mai partnerkapcsolatokkal szembeni elvárások lehetnek magasak, de nem kell, hogy azok legyenek. Az ember elkezdhet egy kapcsolatot azzal a céllal, hogy a másikkal akarja leélni az életét, de úgy is, hogy csupán kellemesen akarja magát érezni a másik társaságában. Ivan Chorvát szlovák szociológus rámutat, hogy míg a tradicionális társadalmak családra vonatkozó szabályai segítettek abban, hogy objektiven meg lehessen állapítani, ha az egyik fél „nem teljesíti a szerepét”, ma sokkal nehezebb eldönteni, hogy az egyén megfelelő társa-e a partnerének, különösen ha még azt is figyelembe vesszük, hogy az emberi érzelmek aligha állandóak és az emberek sokszor nincsenek tisztában saját vágyaikkal. (Chorvát 2006:10-11) Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között a házasság, ami azért még mindig egyfajta „holtomiglan-holtodiglan” köteléket jelent, egyre kevésbé népszerű és plasztikusabb párkapcsolati formák konkurálnak vele, amelyek magukban hordozhatják az állandóságot, ám ez nem feltétel.