Simon Attila: Az elfeledett aktivisták. Kormánypárti magyar politika az első Csehszlovák Köztársaságban - Nostra Tempora 19. (Somorja-Komárom, 2013)
7. A magyar aktivizmus zsákutcája
A magyar aktivizmus csődje 1938-ban 165 választások eredményeinek ismeretében ugyanis már nem tehette meg azt, hogy a szlovákiai magyarok elenyésző hányadának támogatását bíró aktivistákat tekinti továbbra is tárgyalópartnernek. Már csak azért sem, mivel a magyar kormánytámogató erők szinte semmiféle aktivitást nem mutattak fel, s nem is voltak előremutató javaslataik. Különösen igaz volt ez az agrárpárti magyarokra, aki szemmel láthatóan nem tudtak lépést tartani a változó helyzettel. A republikánus magyar vezérnek, Csömör Istvánnak május 1-jén a pártlapban közölt írása akár évekkel korábban is megjelenhetett volna, hiszen a pártelnök továbbra sem a magyarság megoldatlan problémáival foglalkozott (miközben a teljes nagypolitika a nemzetiségi statútum körül forgott), hanem saját mozgalmának „dicsőséges” múltját és eredményeit visszhangozta.683 Ennek ellenére a miniszterelnök a magyarok közül elsőként mégis a Schulcz Ignác, Csömör István és Štefan Štunda összetételű aktivista küldöttséggel ült le tárgyalni a statútumról. Ám a június 16-i találkozó inkább már csak az utolsó gesztus volt irányukban, hiszen Hodža néhány nappal később az ellenzék vezetőit is magához hívatta, s onnantól kezdve elsősorban velük tartotta a kapcsolatot, bár augusztus 2-án még utolsó ízben fogadta az aktivista politikusokat is. Az aktivista vezetőknek pedig keserűen kellett tudomásul venniük, hogy immár a kormányzat szemében sem ők a magyar közösség első számú képviselői, s Hodža az általuk irredentának tartott politikusokkal tárgyal. A statútum ügyében, amely 1938 nyarán már döntő fordulatot és a nemzetállami elképzelésekkel való szakítást ígért a csehszlovák nemzetiségi politikában, az aktivisták között nem volt egységes vélemény. A hivatalos aktivizmus - akár a szociáldemokrata verziója, amely Ivan Dérernek a kormányfőnél is merevebb vonalát követte, akár Csomoréknak a világ változásáról alig tudomást vevő szekciója - kétkedve, sőt mi több, félelemmel fogadta Hodža terveit, s túlságosan soknak tartotta a németeknek, illetve a magyar ellenzéknek tett ígéreteket.684 Ezzel szemben a Csehszlovákiai Népszava által nem is egyszer bírált kormánypárti Magyar Újság teljes mellszélességgel kiállt a kormányfő politikája mellett. Dzurányi, aki nagy szurkolója volt a statútum sikerének, vezércikkeiben igyekezett disztingválni Hodža szándékai és a csehszlovák bürokrácia merev magatartása között. A neves újságíró ugyanis úgy látta, hogy miközben Hodža szándékai őszinték, „a bürokrácia egykedvűen halad tovább a maga útján, s néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve nem az állampolitika új szellemét juttatja kifejezésre, hanem változatlanul régi-magát adja, a szélsőnacionalizmus önzésével és rövidlátásával”.685 Az angol közvetítő, lord Runciman érkezése után felgyorsult tárgyalások idején a kormányfő néhány közismert magyar közéleti személy aktivizálásával kívánta az EMP mögött álló magyar közvéleményt megosztani. Ennek jegyében augusztus 3-ra tíz magyar közéleti személyiséget invitált magához, akiknek a névsorát feltehetően Lelley Jenő állította össze, s akik között Lelleyn kívül Tyukoss János, Nagy Jenő komáromi bankigazgató, Katona Móricz földbirtokos és Balia József kárpátaljai szociáldemokrata szenátor is az aktivista vonalat képviselte. Hodža elképzelése azonban, hogy a meghívottak közös nyilatkozatban biztosítsák támogatásukról a kormányfő terveit, az ellenzéki vonallal rokonszenvező résztvevők (Gömöry János, Pfeiffer Miklós, Privitzky Gyula, Izsák Imre, Nagyidai Ernő) ellenállásán megbukott - így ez a kísérlet kudarcot vallott.686 683 Magyarság, 1938. május 1., 3. 684 Vő. Csehszlovákiai Népszava, 1938. július 24., 1. 685 Magyar Újság, 1938. július 3.. 1. 686 A magyar közéleti személységekkel folytatott miniszterelnöki tárgyalásokról bővebben lásd Simon: Egy rövid, i. m. 151-153, valamint Tóth-Novotný-Stehlík: Národnostní, i. m. 556-563.
