Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
1. Húsz év után. A szlovákiai magyarok 1938-as társadalmi, politikai rajza
62 Húsz év után magukat anyanyelvükön, s ez nem feltétlenül csak a magyar többségű járásokra volt igaz, hiszen a két háború közötti időszakban a szlovák lakosság jó része, legalábbis a középrétegek értették a magyart és beszélték is. Ahol úgy diktálta az érdeke, ott az állam tolerálta a magyarok hiányos szlovák nyelvi ismereteit, s alkalmazkodott a helyzethez. így a szinte kivétel nélkül a cseh országrészek távoli vidékeire besorozott magyar katonák számára nyelvtanfolyamokat szervezett, sőt a magyar állományú szakaszokat irányító cseh tisztek is igyekeztek elsajátítani a magyar nyelvet, szükséges esetben azt alkalmazva kiképzési és vezényleti nyelvként is. Ezeket a pozitívumokat viszont ellentételezte, hogy a szudétanémet régiókkal ellentétben, ahol szinte maréktalanul érvényesült a német nyelvhasználat, a dél-szlovákiai postahivatalokban és vasútállomásokon hiányoztak a magyar információs táblák, s a vasútállomások neve is csak szlovákul volt kiírva. Sérelmet szenvedett a nyelvrendelet végrehajtó intézkedésében előírt hivatalos nyelvhasználat is, hiszen a járási hivatalok a magyar többségű falvakkal is szlovákul leveleztek, a hivatalok a magyar nyelvű beadványokra általában szlovák nyelven válaszoltak, az anyakönyvi kivonatokat az előírásokkal ellentétben még a színmagyar településeken is csak államnyelven adták ki. S nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kormányzat a közigazgatási határok céltudatos módosításával több régióban is olyan változásokat idézett elő az egyes bírósági járások nemzetiségi összetételében, amelyek szűkítették a 20%-os nyelvhasználati jog érvényesítésének lehetőségeit. Ezeket a sérelmeket sorolta fel az a memorandum, amelyet az EMP 1936 végén a nyelvi sérelmek ügyében a kormányzathoz és a köztársasági elnökhöz is eljuttatott, s amely - mint azt Angyal Béla is megállapítja - az első olyan sérelmi beadvány volt, amellyel a kormányzat érdemben is foglalkozott.151 S bár memorandum véleményezésére felkért minisztériumok a beadvány jogosságát elutasították, azt azonban még az igazságügy-minisztérium értékelése is megállapította, hogy „a szlovákiai és kárpátaljai közigazgatás bizonyos területein a kisebbségi nyelvi jogok nincsenek olyan mértékben érvényesítve, mint a történelmi országrészekben."152 A memorandum kormányzati értékeléséből egyértelműen kiderült, hogy - bár tagadta - Prága tisztában volt a nyelvi előírások be nem tartásával, sőt mint az egyik dokumentum meg is fogalmazta, azt is látta, hogy a memorandumban összegzett kifogások nagy része a „nyelvtörvény és végrehajtó rendelkezései megfelelő alkalmazása esetén tárgytalanná válna.”153 Azt pedig szintén egy bizalmas kormányzati leirat állapította meg, hogy a nyelvi előírásoknak a be nem tartása részben perszonális okokra, másrészt pedig arra volt visszavezethető, hogy a nyelvtörvény végrehajtó rendelete csak meglehetősen későn, 1926-ban született meg, így addigra már egy olyan gyakorlat honosodott meg a szlovákiai közigazgatásban, amely a kisebbségi jogok esetében az érvényes törvények restriktiv értelmezésén alapult.154 155 A nem csehszlovák nyelvű lakosság érzelmeit jogosan sértette és fölösleges feszültségeket okozott a városok, községek, települések és utcák elnevezéséről szóló 1920-ban kelt 266. sz. törvény is, amely ismét csak a csehszlovák kisebbségi jogok kétszínűségét bizonyította. A törvény ugyanis az egyik oldalon lehetővé tette, hogy a települések hivatalos csehszlovák neve mellett a nem csehszlovák nyelvű szövegkörnyezetben azok kisebbségi nyelvű nevét is hivata-151. Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum, 2002, 220. 152. NA ČR, f. PMR, k. 575, 4648/1937. 153. NAČR, f. PMR, k. 575, 858/1937. 154. Uo. 155. Vö. Popély Gyula: Ellenszélben..., i. m. 67.
