Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938) - Nostra Tempora 9. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Melléklet
162 Interjúk kassai Fő utcai cukrászdába szóló éves bérlethez, amivel naponta két süteményt lehetett ingyen megenni. A lakószövetségi állást valószínűleg ő választotta, mert nem kirendelt ügyvédként dolgozott. Vagy lelke volt, vagy már minden jogi stallum be volt töltve, tehát mindenkinek volt már klientúrája, amikor ő végzett és elkezdte a praxisát. És arra is gondolni kell, hogy ‘18-ban jött egy államfordulat, amikor is meg kellett tanulni szlovákul, így valószínűleg attól is függhetett az ügyvédi állás, hogy ki milyen gyorsan tudott átállni, kiállni egy szlovák bíróság elé védőbeszéddel. (1922-ben Szlovákiában beszüntették az ügyvédi kamarák működését és csak 1938-ban - már a visszacsatolások után - állították vissza. Más ügyvédi érdekképviseletet, amely az elhelyezkedést szabályozta, segítette volna, sem engedélyeztek a szlovák hatóságok.) Azt tudom, hogy a nagybátyám minden egyes védőbeszédére nagyon alaposan felkészült. Valamilyen váltásnak kellett lennie, hogy abban a „nagy leosztásban" neki végül is ez a klientúra jutott. Nem büntetőjogász volt, tehát rablógyilkosok alig kerültek a keze alá. Ebből a fizetésből nagyon szerényen éltünk. A másik nagybátyám, Miksa egy nagyon izgalmas figura volt, mert ő is kint volt egy vagy két évet Amerikában, a ‘910-es években. Nagyon érdekes, finom lélek volt. Állítólag, amikor megjött Amerikából, akkor egy földig érő toprongy köpenyben állított haza, és azt mondta, hogy „hurrá”. És attól a pillanattól elvárta, hogy őt mindenki Maxnek szólítsa, mert „ott is” mindenki úgy szólította, és Amerika mindig „ott is” volt. S mondták neki a toprongy köpenyére, hogy „milyen jól nézel ki”, erre Max azt mondta, hogy „én ott is mindig elegáns voltam". Hogy Amerikában mivel foglalkozott, azt nem tudom, koldus nem lehetett, mert akkor meggazdagodott volna. Kassán, a piacon a hídmérlegnek volt a bérlője vagy alkalmazottja, nem tudom, de nem volt egy jómódú embernek mondható. Agglegényt maradt élete végéig, engem tanított franciára egy darabig, és ez is csak a mi családunkban fordulhatott elő, hogy valaki kinn van évekig Amerikában, s ezek után franciára tanítja az unokaöccsét. Amikor már nagyon öreg volt és kórházba kellett mennie, akkor megköszönte a nagyanyámnak, hogy befogadta, kezet csókolt neki és úgy ment el.
