Novák Veronika (szerk.): Migráció - Nostra Tempora 5. (Dunaszerdahely, 2001)
Dr. Tóth Béla: A Magyar Kamara, telepítések a 18. sz. első harmadában Magyarországon és ami mögöttük van
Dr. Tóth Béla- részben tudatos, elsősorban az udvar és a főurak által kezdeményezett tervszerűséget mutató telepítések 1740-1770 között.- tudatos, komoly felkészülésre, elemzésre alapozott telepítés 1780-1790 között. A harmadik említendő probléma annak a vizsgálata, hogy a hazai lakosság át- ill. letelepítéséről, vagy az idegeneknek, elsősorban németeknek, de szerbeknek, oláhoknak a letelepítéséről van-e szó? Az idegenek telepítése többé-kevésbé dokumentált, míg a hazai lakosság áttelepítésének ügye, legalábbis ebben az időszakban, csaknem teljes egészében dokumentálatlan. Végül azt is említeni kell, a telepítések elemzése során, hogy állami (udvari, kancelláriai ), vagy magán (főúri, főpapi) kezdeményezésre történtek-e a több száz vagy több ezer főt megmozgató betelepítések? A legizgalmasabb és ugyanakkor a legkevesebb dokumentummal rendelkező korszak az 1680-as évektől az 1730-as évek közepéig terjedő időszak. A Magyar Országos Levéltár iratai között csak elvétve találunk erre a korszakra és témára vonatkozó dokumentumokat. A királyhoz írt egy-egy telepítési kérelem, panaszlevél a szökött jobbágyok visszatelepítését kérve vagy éppen a jobbágy sérelmeit soroló beadvány ad hírt a megindult mozgásról. Sem a helytartótanács, sem a magyar kamara iratai között nincsen számottevő iratanyag ennek az időszaknak a telepítéseiről. A főurak levéltárai már nagyobb mennyiségben őriztek meg a telepítéssel, visszatelepítéssel, a jobbágyszökésekkel kapcsolatos iratokat, de ezek használhatóságát, elemzését az teszi nehézzé, hogy - általában - nem derül ki belőlük, hogy honnan történt a telepítés, és arra is csak következtetni tudunk - meglehetős feltételezésekre építve -, hogy hány család vagy egyedülálló személy került elhelyezésre az éppen vizsgált birtokon. Ha ennek a dokumentum-szegénységnek, iratnélküliségnek az okait keressük, több egyéb, később említendő ok mellett a leginkább azt kell látnunk, hogy a be- ill. letelepítést kérvényező folyamodások nem a magyar királyi kamara vagy később a helytartótanácson keresztüljutottak el a kancelláriához és az uralkodóhoz, hanem ezeket - a már sajnos kialakultnak tekinthető gyakorlat szerint - egyenesen a bécsi császári kamarához, vagy az udvari kancel-92
