Tóth Károly (szerk.): Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferencia előadásai - Nostra Tempora 3. (Dunaszerdahely, 2001)
Jelen és jövő. Modellértékű kutatások ismertetése - Vadkerty KataliN. A csehszlovákiai magyarok problémái
Vadkerty Katalin szempontból ezek az évek az államilag irányított háborús gazdálkodás évei voltak. A levéltárak igazolják, hogy a magyar lakosság ’fellélegzett’, biztonságban érezte magát bár sokszor bírálta a számára érthetetlen magyar közigazgatást, de alkalmazkodott. A frontok közeledtével a földművesek nem mozdultak, s a városi polgárságnak is csak egy jelentéktelen töredéke menekült el. A helyben maradást a szülőföld szeretetével, az ősöktől örökölt és saját munkájukkal szerzett tulajdon megőrzésének a vágyával indokolhatjuk. 1944 tavaszán általánosan tudott volt, hogy a harcok befejezését követően a győztesek az 1918-as határok között megújítják a Csehszlovák Köztársaságot, s ez a kisebbségi sorsot hozza magával. A magyar lakosság az 1930-as években már átélt helyzet folytatását várta. Nem tudta, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács megalakulásával a csehszlovák törvényhozói hatalom Prága és Pozsony között megoszlott, s a legfelsőbb szlovák hatalom szinte szabadkezet kapott Szlovákia területén. A csehszlovákiai magyarok történetének legsötétebb szakasza az 1945. április 5-én kihirdetett kormányprogrammal indul. Alapeszméje a szláv nemzetállam megteremtése, amelynek jegyében - a győztes nagyhatalmak jóváhagyása nélkül - deklarálta a magyarok kollektív bűnösségét. Megfosztotta őket a csehszlovák állampolgárságuktól, s a velejáró minden joguktól. Hontalanok lettek, az államapparátus kiszolgáltatottjai. Elnöki rendeletek, majd a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletéi alapján elbocsátották őket a munkahelyükről, leállították a nyugdijak, a kegydijak, a nevelési segélyek folyósítását. Megtiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, a hitéletben, a kultúrában, s - kiemelten a városokban és nagyobb településeken - megkísérelték kiiktatni a lakosság magánéletéből is. Feloszlatták a magyar gazdasági és kulturális egyesületeket, a vagyonukat elkobozták. A kollektív bűnösségre hivatkozva megkezdték a magyarok ingatlanjainak, földtulajdonuknak, majd házainak, üzemeinek elkobzását. A gazdaságok esetében az elkobzás érintette az épületeket, az egész élő és holt leltárt. A pozsonyi magyarokat - minden vagyonuk hátrahagyásával - táborokba vitték. A magyarok elkobzott tulajdonába szlovák állami biztosokat ültettek, akik 'igényt tartottak’ a tulajdonjogra is. A Szlovák Nemzeti Tanács 188
