Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Kétnyelvű nyelvhasználat
A kódváltás nyelvtani aspektusának néhány kérdése 321 ségeket: az újrakezdést, az újraindítást és az új rámond ást, továbbá kitérek a beszédtöltelék és a töltelékszó fogalmára (2.10.). 2.1. Kétnyelvűség A kétnyelvűség rendkívül összetett jelenség, nagyon sok válfaja van, s ezért nagyon nehéz úgy meghatározni, hogy a meghatározás minden válfajára egyaránt vonatkozzon.3 Ezenkí - vül kérdéses az is, hogy hogyan lehet és meg lehet-e egyáltalán állapítani a kétnyelvűség alsó határát, vagyis meg lehet-e mondani, hol van a határ a néhány idegen szót ismerő, azokat alkalmilag a más nyelvűekkel való kommunikációban sikeresen felhasználó ember és az olyan ember között, akit már csakugyan kétnyelvűnek lehet nevezni. Vannak, akik arra hajlanak, hogy az előbbi emberre jellemző nyelvi állapotot is kétnyelvűségnek tartsák, de az „igazi” (azaz prototipikus) kétnyelvűségtől való megkülönböztetésképpen a kétnyelvűségnek ezt a válfaját „kezdődő (incipiens) kétnyelvüség”-nek nevezik. Bizonyos típusú vizsgálatokban valóban hasznos lehet az ilyen beszélőket is kétnyelvűnek tekinteni, de az is érthető, ha más szakemberek még az ellen is erősen tiltakoznak, ha egy háromszáz szóval és tizenkét grammatikai szabállyal japánul „makogó”, magyar anyanyelvű IBUSZ-idegenvezetőt „kétnyelvűdnek merészel nevezni valaki. Ez utóbbiak úgy gondolják: ahhoz, hogy egy embert kétnyelvűnek lehessen tekinteni, nemdomináns nyelvét ,jól” kell beszélnie. Csakhogy azt megállapítani, hogy egy ember „jól” beszél-e egy nyelvet, lehetetlen, legalábbis ha elvonatkoztatunk attól, hogy a beszélő hol, milyen közösségben, milyen elvárások hátterében, milyen célra és mennyire sikeresen használja az adott nyelvet. (Természetesen még kevésbé lehetséges a „jólság” kritériumait egy egész közösségre vagy pláne a világ minden kétnyelvű emberére nézve megállapítani.) Éppen ezért a kétnyelvűséget aligha leszünk valaha is képesek a nyelvtudás mértékére alapozva meghatározni. A nyelvtudás mértékével kapcsolatos megoldhatatlan problémák miatt a társasnyelvészetben a kétnyelvűségnek az ún. funkcionális meghatározása terjedt el, melynek gyökerei Weinreich (1953/1974: 1) klasszikus munkájáig nyúlnak vissza; eszerint azok a beszélők kétnyelvűek, akik mindennapi beszédtevékenységük során két nyelvet használnak. Ez a meghatározás elkerüli ugyan a nyelvtudás mértékének megállapításával kapcsolatos problémákat, ugyanakkor újakat is teremt: szükségessé teszi annak meghatározását, hogy mit is jelent egy nyelvet „használni”. Egy nyelv „használatáén ebben az összefüggésben nyilvánvalóan azt kell érteni, hogy a beszélő az érintett nyelven rendszeresen és sikeresen elégíti ki kommunikativ szükségleteit. Vagy földhözragadtabban fogalmazva: a beszélő e nyelv segítségével jól boldogul azokban a különféle élethelyzetekben, amelyekbe nap mint nap kerül. A határ, illetve a mérték kérdését itt sem tudjuk elkerülni, hiszen az, hogy egy kétnyelvű közösségben élő beszélőnek mennyit kell használnia az egyik és a másik nyelvét ahhoz, hogy kommunikatív szükségleteit kielégítse, rendkívül változó, s az adott kétnyelvű közösség jellegétől, a beszélő életkörülményeitől, társas kapcsolathálózatától stb. függ. S azt sem lehet megállapítani, mennyit kell a másik nyelvet használni ahhoz, hogy a használatot „rendszeres”-nek lehessen mondani, illetve mi szükséges ahhoz, hogy a beszélő kommunikatív szükségleteinek kielégítését úgy általában véve még „sikeres”nek lehessen minősíteni. (Ha tíz kommunikációs aktusból három sikertelen, mondhatjuk-e még, hogy a beszélő úgy általában véve sikeresen elégíti ki kommunikációs szükségleteit?) 3. A kétnyelvűség különféle típusú meghatározásaira, illetve a kétnyelvűség fontosabb válfajaira 1. Bartha 1999: 31-40; Göncz 1999: 94-99. L. még Göncz Lajos 2005, különösen annak 2.2.1. fejezetét!
