Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvmenedzselés
A nyelvi menedzselés lehetséges szerepe a magyar nyelvalakításban 557 tottak végre: azaz a megszokott módon (helyesírási szabályzat és szótár, ábécés- és olvasókönyv stb. kiadásával) kodifikálták a ruszin nyelvet15. A folyamat hasonlónak tűnik, mint amikor az egységes csehszlovák nemzet és nyelv ideológiájának ellenhatásaként a múlt században a szlovák nyelvészek a szlovák nyelvnek a cseh nyelvtől való tudatos különfejlesztésére törekedtek, vagy amikor Jugoszlávia széthullása kapcsán a horvát és a szerb nyelv „szétfejlesztésére” is sor került. Két jelentős eltérésre azonban fel kell hívnunk a figyelmet: Egyrészt a a ruszin kodifikációja független volt bármiféle állami szintű nyelvtervezéstől, sőt szinte azzal ellentétesnek mondhatjuk, hiszen közismert az ukrajnai hivatalos köröknek a ruszin önállósodási törekvésekkel szembeni elutasító álláspontja. Másrészt a szlovákiai ruszin nyelvváltozat standardizálása az ugyanazt a vemakuláris nyelvváltozatot beszélőket is megosztotta, s a közösségen belül továbbra is érvényesül az ukrán orientáció is. Ebből következően feltételezhető, hogy bizonyos nyelvi problémákat a ruszin és az ukrán orientációjú nyelvészek eltérő módon fognak kezelni. Egy másik, a Gramma Nyelvi Iroda saját gyakorlatából vett példával a nyelvi menedzselés, valamint a fenti értelemben vett nyelvtervezés között véleményem szerint fennálló viszonyt kívánom érzékeltetni. Szlovákiában egészen a legutóbbi időkig a közigazgatásban a magyar nyelv gyakorlatilag (és főleg írásban) nem volt használható. Politikai okokból 1997- ig a belügyminisztérium megjelentett ugyan egy lapot a közigazgatásban dolgozó tisztviselők részére, amely törvényfordításokat és egyéb szövegeket közölt, ez a lap azonban teljes mértékben a szlovák Národné výbory, ill. Verejná správa magyar fordítása volt. A fordítások színvonala használhatatlanul alacsony volt, a különböző szövegek különböző, a magyar szakterminológiát és szakstílust nem ismerő fordítóktól származtak, akik esetenként ugyanazt a szlovák kifejezést különbözőképpen fordították. A jogszabályokról, illetve a jogszabályi változásokról hírt adó napisajtóban és a rádióban hasonló volt a helyzet. Mindez azt eredményezte, hogy egy-egy szlovák fogalomnak esetlegesen több magyar megfelelője is kialakult, sőt egyes magyar jogi szakkifejezések nálunk teljesen ismeretlenek (bővebben Szabómihály 2002a, 2002b). A terminológiabeli változatosság kérdése kívül esett a nyelvművelés érdeklődési körén, s évtizedekig lényegében valós problémaként nem is merült föl, mivel - amint említettük - a közigazgatásban a magyar nyelvet nem lehetett használni16. Az egyértelmű terminológia hiánya - és egyáltalán a magyar jogi-közigazgatási szövegekre jellemző stílusnak mint normának a nem 15. A különböző kelet-európai államokban élő ruszinok nyelvének kodifikálása már korábban felmerült, erről az első közös konferenciát 1993-ban Bártfán tartották. A konferencián az ún. rétoromán modell alkalmazása mellett döntöttek, eszerint a kodifikáció alapja az adott régióban a legelterjedtebb nyelvjárás; vagyis Ukrajnában, Lengyelországban, Szlovákiában, Magyarországon stb. eltérő nyelvváltozatokat kodifikáltak/kodifikálnak. Az önálló szlovákiai ruszin nyelv kodifikálására 1995-ben került sor. A kodifikált ruszin nyelv elsősorban lexikális szinten tér el az ukrántól, s az ukrán orientációjú nyelvészek éppen azt vetik a ruszin orientációjúak szemére, hogy gyakorlatilag minimális eltérések alapján „konstruáltak” új nyelvet (minderről bővebben 1. Plišková 2004). 16. A terminológiai fejlesztés elhanyagolása az említett objektív okon kívül nyelvművelőinknek azzal az elvi álláspontjával is összefüggött, mely szerint egy közös magyar nyelv van, s a szlovákiai magyarságnak a magyarországi nyelvhasználatot kell követnie. Nyelvművelőink természetesen tisztában voltak azzal, hogy a határon túl élő magyarok esetében az eltérő „társadalmi valóság” okán szükség van önálló elnevezések megalkotására is, ezek számát azonban „csekélyének tartották. Jól mutatja ezt Deme László véleménye: „Mennyivel könnyebb volna [...], ha a sajtó dolgozói közös erővel összeállítanának egy kis szó- és kifejezésgyüjteményt, s aztán már (akár csak pár példányos cédulakatalógus formájában) csak azt kellene forgatni, legföljebb időről időre bővíteni. Ez a gyűjtemény átvehetné a magyarországi közéleti nyelvhasználatból mindazt, ami a szlovákiai magyarban nem járatos, de fogalmilag ugyanaz, s így bízvást használható. Másrészt megalkothatná és közösen, egységesen rögzíthetné azt a csekély hányadot is, amelyre önálló elnevezés kell, mert fogalmilag, vagyis a társadalmi valóságot tekintve más, mint a magyarországi” (Deme 1970:104; 1. még Jakab 1976: 170).
