Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

Csallóköz

125

létesítettek. Egy 1588-as peres ügyből, amely a pozsonypüspökiek és a csölleiek között zajlott, derül ki például, hogy a püspöki határban két halastó is volt (az oklevelet közli: Püspöki Nagy 1969, 181. Vö. Alapy 19942, 143). A gútai tanács 1737. évi jegyzőkönyvéből pedig az világlik ki, hogy az esztergomi érsek a település határában a Kis-Duna Csergő hajtásnak nevezett kanyarulatában halastó kialakítását engedélyezi (Gaál 1947, 253. Vö. Alapy 1994, 135). A térség halbőségére és halászhagyományaira okleveles adatok tömkelegét idézi Alapy Gyula történeti munkájában (Alapy 1994). A Herman Ottó által közreadott halásztanya-megnevezések imponáló gazdagsága a mesterség meghatározó szerepére utal: „A Dunának, teljesen függetlenül minden foldirati é közigazgatási beosztástól, külön halászfelosztása van, mégpedig tanyák szerint; minden tanyának neve van s e nevek teljes figyelmet érdemelnek” - írja, majd több tucatnyi nevet sorol fel: Keszizátony, Öregtanya, Faluajja, Hegyajja, Vizás, Bene, Disznós, Zsitvaajja, Keszegés, Pusztatemplomajja, Szegfűtanya, Pinkezátony, Pörös, Paptanya, Harcsás, Hókony föle, Monostorfarok, Újfalusi óra, Görbeszeglet, Kengyeles, Bódogasszony, Mii, Komlós stb. (Herman 1887, 446-447). E mesterség egykori virágzó voltát továbbá az a Herman Ottó által összeírt gazdag szókincs is bizonyítja, amellyel az egyes eszközöket, halfajtákat, tevékenységeket a komáromi halászok illették. Ízelítőül álljanak itt a Komáromban használatos hálófajták nevei: öregháló, piszkésháló, vizaháló, köcsögeháló, balinháló, laftolóháló, valamint kocza, viliing, tápli, lepő, tapogató, pendöly, ráczpendöly, bokorszák, szák (Herman 1887, 456).

Már a középkor folyamán három halászcéh működött a térségben (Pozsony, Somorja, Komárom), amelyek közül a komáromi hagyományait lényegében a 20. század közepéig megőrizte. 1546-ban alakult, és az utolsó céhmester, Czilling András 1946-ig látta el tisztségét (Andriskin 1968,17), aki az egyik legismertebb komáromi halászdinasztia leszármazottja volt.

A céh belső felépítése megfelelt az általános céhrend szabályainak. Tagjainak különféle fokozatokat kellett végigjárniuk: inas, legény, mester, látómester, főcéhmester. A céhesélet fontos részét képezte a halászkeresztelő. Lényege, hogy az inast, aki először vett részt nagyobb hal kifogásában, az adott halászmester, akié a háló volt, cikornyás, a latinos diákköltészetben gyökerező, obszcén részletekben sem szűkölködő versezet (amelyet a szokást közlő Herman Ottó „kissé megszelídített”) kíséretében halásszá keresztelte.

...A nagy Isten legyen mindég vezérelünk,

Ez világi életünkben mindég igaz önzőnk,

A hol vagyunk, vigadjunk,

Örök dicsőségben;

Öröm és vigasság töltse be szívünket,

Ez iszonyú nagy kedv vidítsa lelkünket;

Mert ez a nagy nap mireánk elkerült,

Az halászok napja kegyesen felderült,

Kívánom, hogy éljél drága szép napokat,

Számlálj esztendőkhöz esztendőket sokat,

Terjedjen el miránk az Isten áldása,

Mint a sűrű harmat nyári iczczakába Én kis fülemüle azért hangicsálok Hogy most már egy kis bort iszok.

(Komárom: Herman 1887, 450)

A komáromi hal (s ezen belül a Fekete-tengerből évente két alkalommal ívni felúszó hatalmas viza vagy más néven őrhal) keresett cikk volt a budai, pozsonyi és bécsi piacokon. A vizák kifogása kétféle módon történhetett. A Duna medrét átfogták kötéllel, amelyre akár 200 darab nagyméretű horgot is erősítettek. Az ide-oda csapkodó vizák rendesen a farkuknál fogva akadtak fönn ezeken a horgokon. A vizafogás másik módja szintén két eszköz, mégpedig a rekeszt vagy vizafogócége segítségével történt. A vizafogócége vagy szegye lényege, hogy cölöpökből készült, vesszővel átfont erős falazattal elrekesztették a folyót, s csak egy (vagy több) kis átjárót hagytak, amelyeknél vagy hálóval fogták ki a halat, vagy az egész szerkezet csapdaszerűen volt megoldva, és a