Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
46 II. Kutatástörténet elhelyezve: három teremben a régészeti anyag kapott helyet (itt dolgozott akkoriban Szőke Béla, a későbbi jeles népvándorláskoros régész, s többek között az ő érdeme e hatalmas gyűjtemény), míg a maradék kettőben a történeti és a néprajzi gyűjtemény volt elhelyezve. Ez utóbbi a környék gazdag népművészetéből adott ízelítőt. Kerámiagyűjtemény, háztartási eszközök, fafaragványok, pásztorbotok és fokosok stb. gyűjteménye volt itt kiállítva. Ez volt aztán a végső helye is az Ersekújvári Városi Múzeumnak, hiszen a gyűjteménynek otthont adó Arany Oroszlán Szálló 1945 kora tavaszán bombatámadás áldozatául esett, ami gyakorlatilag az egész gyűjtemény pusztulását jelentette. E fejezet bevezetőjében Szombathy Viktorra hivatkozva utaltam már rá, hogy a tárgyalt időszakban „községi múzeumok” is voltak Szlovákia magyarlakta területein. Szombathy három ilyet említ, Tardoskedden, Csúzon és Lekéren. Részleteket nem közöl ugyan róluk, de az elsőről az Érsekújvár és Vidéke című hetilap közleménye alapján pontosabb képet alkothatunk. Ebből megtudjuk, hogy a falu határában előkerült régészeti leleteken kívül a „tardoskeddi színes népviselet egyik értékes darabja, a nefelejcsekkel és gyöngyökkel díszített főkötő, több régi korsó és kulacs ide került megőrzésre” (1936.8.23.). A múzeumot Vilcsek Tivadar, a falu jegyzője alapította. A másik két falu „községi múzeumaira” vonatkozóan sajnos nincsenek konkrét adataink, s csak sejteni lehet, hogy Lekéren Dudich László (1901— 1980) tanító, néprajzi gyűjtő tevékenységével hozható kapcsolatba az említett gyűjtemény (vö. Fehérváry 1989, 65). Itt említem meg, hogy a Matica slovenská Szlovákia történelmi emlékeinek az összeírása érdekében 1924-ben egy kérdőívet bocsátott ki, amelyet az egész ország területén szétküldött (főleg iskolákba, hivatalokba). Ebből tudjuk, hogy Szőgyénben, az iskolában is volt ebben az időben egy helyi gyűjtemény, amely azonban elsősorban régészeti és történeti anyagot tartal 33 mazott. Hasonló kérdőíves felmérést a lévai tanügyi hivatal is végzett 1926-1929 között. Ennek a járás összes (tehát szlovák és magyar) iskolájába szétküldött kérdőívnek a küldetése az volt, hogy Zólyom megye leendő monográfiájához gyűjtsön adatokat. A 17 nagyobb egységbe sorolt kérdések az építkezésre, mesterségekre, a folklórra, továbbá a történeti emlékekre, közlekedési és természeti viszonyokra stb. vonatkoztak. Az egész anyag, amelyet helyi tanítók fogalmaztak meg, jelenleg a lévai Barsi Múzeum gyűjteményében található és zöme (több mint 60%-a) magyar nyelvű (Dano-Holbová 2000). Eddig a vidéki múzeumok hol bizonytalanul bukdácsoló, meglapuló, hol pedig lelkes buzgalommal jellemezhető tevékenységéről volt szó. Központi múzeumszerű intézmény nem jött létre a szlovákiai magyarság múltjának, kultúrájának a kutatására, ám mégis szót kell ejteni arról a már említett kezdeményezésről, amely Tichy Kálmán nevéhez fűződik. A lelkes népművészeti gyűjtő egy tervezetet adott be a Masaryk Akadémiának, amelyben kidolgozta egy létesítendő „szlovenszkói magyar kultúrmúzeum” tervét is. Az Akadémia ugyan pénzsegéllyel támogatta Tichy saját népművészeti kutatásait, sőt egy nagyobb szabású néprajzi és népművészeti gyűjtőmunka beindítását is tervezte 1933 elején, de anyagi nehézségek miatt ez a széles körű kutatómunka nem tudott kibontakozni, így a tervezett múzeum sem valósult meg (Turczel 1967, 143). *** A szlovákiai magyar muzeológia két világháború közötti fejlődését áttekintve megállapíthatjuk, hogy egyrészt a stagnálás, a „várakozó álláspont”, másrészt a provincializmussal párosult romantikus lelkesedés jellemezte. Ez utóbbi annyiban tekinthető előbbre mutatónak, mivel legalább a gyűjtemények gyarapodását segítette elő. Az már aztán a sors fintora, hogy 33. A mai érsekújvári Thain János Múzeum innentől számítja létezését (vö. Kovácsová-Nováková-Vincze szerk. 2005).
