Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
1918 utáni néprajzi kutatástörténet 43 bályzatát, a múzeum újra az egyesület felügyelete alá került. Fő feladatai közé tartozott gondoskodni a múzeumról, fejleszteni gyűjteményét és hozzáférhetővé tenni a nagyközönség számára. A néprajzi gyűjtemény jelentékenyebb gyarapodására a két világháború között nincsenek adataink. Ez nem is csoda, hiszen külön néprajzi osztályt (a régészeti és modern művészeti, valamint a könyvtár mellett) nem hoztak létre az új szabályzat értelmében, a megmaradt kevéske dokumentum alapján úgy tűnik, hogy az egész korábbi néprajzi gyűjtemény kiállításra került (B. Kovács 2002a, 8). Rozsnyó múzeumügye is csak 1924-re rendeződött, amikor a felettes hatóságok jóváhagyták az új alapszabályzatot. A század első évtizedében alapított Városi Múzeum új igazgatója hamarosan Tichy Kálmán lett. Az intézmény kutatási programja a néprajzi, elsősorban népművészeti gyűjtésre összpontosult. Rövidesen viszonylag gazdag gyűjteményt sikerült kiépíteniük, aminek eredményeként 1931-ben már a nagyközönség előtt is megnyithatták „regionális jellegű” állandó kiállításukat (vö. Kovács Á. 2002, 15). A hivatalosan 1886-ban, a Komáromvármegyei és Komárom Városi Történeti és Régészeti Egylet keretei közt létrejött komáromi múzeum a néprajzi gyűjtemény szempontjából ennél sokkal rosszabbul állt. A múzeum néprajzi osztályának már a megelőző időszakban is külön őre volt ugyan, a gyűjtemény azonban csak nagyon lassan gyarapodott. Ehhez járult aztán, hogy az új államkeretek között Alapy Gyula igazgató, mintegy várakozó álláspontra helyezkedve, gyakorlatilag bezárta a múzeumot, a gyűjtő- és nyilvántartási munkát pedig befagyasztotta. Egy 1930-ból származó, kéziratban maradt szövege, amelyet valószínűleg tárlatvezetőnek szánt, nagyjából megrajzolta az akkori múzeum néprajzi gyűjteményének képét is: A negyedik teremben a régi magyar etnikum mindegyre elmosódó emlékeit őrzi múzeumunk. A régi martosi szoba (Mátyusfólde) és a népviselet még legtovább megőrizte a népi hagyományokat. A másik sarokban túladunai sváb szoba bútordarabjait látjuk (Gesztes). A keramika részint mátyusföldi eredetű, részben csallóközi. Motívumban különösen gazdagok a csallóközi régi hímzések (keresztöltés) mellett kiállított tányérok és korsók (középtárló déli részén). Másik oldalán az ősfoglalkozások, halászat, pásztorélet eszközei mellett a népviselet díszítései (gombok, pitykék) és néhány díszesebb ruhadarab van kiállítva. Az ablak mellett levő alacsony tárlóban a komáromi régi gölöncsér népművészet emlékei, fazekasremekek, bábsütöminták láthatók. Kiállítottuk a pusztuló dunai malom kis modelljét és az aranyászó mesterség eszközeit is. (idézi: Gaál 1986, 96). A múzeum életében jelentékenyebb változás csak akkor következett be, amikor, 1936-ban az igazgatói posztra Szombathy Viktor került, aki egy esztendő alatt a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tette a gyűjteményt. Ő maga szintén végzett szórványos néprajzi gyűjtéseket (elsősorban tárgyvásárlások formájában), de ennél sokkal jelentősebb volt Manga János ilyen irányú munkássága. Arról egyelőre nincsenek adataink, hogy az 1927 nyarán zajlott Magyar mezőgazdasági, ipari és népviseleti kiállítás előkészítő munkálataiból mennyit vállalt magára a múzeum. Egy jóval későbbi híradás arról szól, hogy 1938 júniusában a Jókai Egyesület a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesülettel (SZMKE) közösen a múzeum néprajzi termében martosi és naszvadi kézimunkákat, szőtteseket állított ki Martosi és naszvadi népművészeti munkák kiállítása címmel (vö. Mácza 2007, 73-74). A nagy múlttal rendelkező múzeumok tevékenységének szemrevételezése után kerítünk sort most az új viszonyok közt létrejött intézmények munkájának bemutatására. A két világháború között néhány lelkes nagymihályi tanárember élénk gyűjtőtevékenységet folytatott. Gyűjteményükkel a leendő Zempléni Múzeum alapjait szerették volna megvetni, próbálkozásaik azonban nem jártak sikerrel. Sokkal több eredményről a Losonci
