Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
34 II. Kutatástörténet akkori tudományos produkció éppenséggel nem elhanyagolható!). A második világháború utáni években, miután alapvetően a trianoni határmegvonás értelmében az akkori Csehszlovákiához visszakerültek a korábban Magyarországhoz csatolt területek, a szlovákiai magyarságra a közismert jogfosztottság állapota várt. Lakosságcsere, csehországi deportálások, az állampolgárság elveszítése, az értelmiség tömeges Magyarországra menekülése fémjelezte ezeket az éveket 1945-től 1948-ig. 1949-től konszolidálódott a helyzet: megnyíltak az első magyar iskolák, megjelent az Új Szó, illetve megalakult a (cseh)szlovákiai magyarok kulturális szervezete, a Csemadok. Az 1960-as évek végének lazább politikai légköre, az értelmiség mozgolódása különféle kezdeményezések táptalaja lehetett. Ekkor erősödtek föl az önálló magyar kutatóintézet, könyvtár és múzeum iránti igények. A hetvenes években ismét megmerevedett a szellemi légkör, a korábbi követelések egészen a nyolcvanas évek elejéig lekerültek a napirendről. Az 1989-es társadalmi-politikai változások viszont óriási lehetőségeket teremtettek a szlovákiai magyar tudományosság intézményes hátterének a létrehozásához is. 3.2. A szlovákiai magyar néprajzi kutatás elméleti-módszertani megalapozásának a kísérletei Miután 1918-at követően a szlovenszkói magyarok szinte értelmiségi nélkül maradtak, a néprajzi kutatómunka is csak meglehetősen vontatottan bontakozott ki. A fentiekből már kiderült, hogy a térségben korábban nem alakult ki a tudományszaknak jelentősebb műhelye. Az a néhány vidéki néprajzgyüjtő, aki a budapesti szakmai körökhöz képest óriási fáziseltolódásban tulajdonképpen a 19. század eleji romantikus néprajzi szemléletet képviselte, részben ebben a szellemiségben folytatta tevékenységét. Elsődleges szempontként ezért (és az impériumváltás okozta új helyzetből adódóan is) az „értékmentés” jelentkezett, s ezt járta körül lényegében az a néhány publikáció is, amely a honi magyar néprajzi kutatás feladataival, elméleti-módszertani megalapozásával foglalkozott. Most csak jelzésszerűen utalok az egyes kutatókra és kezdeményezésekre, hiszen a későbbi alfejezetekben munkásságuk viszonylag részletes bemutatására, kronológiai sorrendben úgyis sor kerül. Elsőként Alapy Gyulát kell megemlíteni, aki a legkorábban, már 1922-ben felemelte a szavát néprajzi értékeink megmentése érdekében (Alapy 1922). Szintén hasonló, romantikus népművészeti értékmentés jegyében íródtak Thain János és Tichy Kálmán ide vágó dolgozatai (lásd pl. Tichy 1937). Tulajdonképpen némileg velük szembeállíthatóak (még akkor is, ha kezdetben együtt dolgoztak is) a sarlós fiatalok, s közülük is elsősorban Balogh Edgár, aki az empirikus néprajzi kutató- és dokumentáló munka máig érvényesnek minősíthető tervezetét dolgozta ki. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (népszerű nevén: Masaryk Akadémia) megalakulása alkalmából 1931. november 15-én, tehát az alakuló közgyűlés után egy héttel a csehszlovákiai magyar egyetemi ifjúság a Komenský Egyetem Jogi Karán gyűlést tartott. Hátterének jobb megértése végett annyi mindenképpen elmondandó, hogy a Masaryk Akadémia létrejöttét a sarlósok saját sikerükként könyvelték el, ugyanis 1930 januárjában, amikor Masaryk köztársasági elnök fogadta küldöttségüket, fölvetették neki egy „kisebbségi akadémia” igényét (Balogh 1981, 175-178). A szóban forgó, november 15-i összejövetelen természetesen a sarlósok voltak a hangadóak, amit az akkor kiadott, Duka Zólyomi Norbert által szerkesztett memorandum szelleme (és az aláírattak jegyzéke) is tanúsít. Ezen a helyen Balogh Edgár a néprajzi kutatómunka céljait, lehetőségeit, feladatait ismerteti a Sarló alább még többször szóba kerülő elképzeléseinek megfelelően, kidolgozottabb formában: A tervszerű folklorisztikus és etnográfiai munka első, alapvető feladata a gyűjtés és konzerválás, második,
