Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
342 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása el. A karácsony előtti napokban kezdték a gyerekek (főleg kislányok) széthordani az ostyát. Általában négyen-öten mentek egy csoportban. Kosárba volt elkészítve, minden családtag számára 2-2 darab külön becsomagolva. A gyerekek a háziaknak köszöntő versikét is mondtak. Azok a gyerekeknek néhány fillért adtak, a harangozónak pedig búzát, babot, lisztet, szalonnát, kolbászt küldtek cserébe. A második világháború után a szokás elmaradt, bár a harangozó felesége továbbra is sütötte az ostyát, amit a templomban tízes csomagolásban árusított (Kotics 1986, 31-32). Az ostya helyi elnevezése több helyen molnárkalács vagy malomkalács. A tojás, cukor, liszt, tej és víz összetételéből készített, kerek vagy szögletes vasformában sült tészta éppen a vashámorokban készült ostyasütő vasak sokszor művészi kidolgozásának köszönhetően általában szépen díszített. Bődi Erzsébet a molnárkalács elterjedési körét vizsgálva megállapította, hogy az elsősorban az északi magyar nyelvterület középső szakaszán, nagyjából Losonc és Rimaszombat között volt ismert (Bődi 1985b, 76. Vö. Bődi 1985a, 59-60). Barkán az iskolás gyerekekkel a tanító is járt kántálni egészen az 1940-es évekig. A köszöntőt mondó gyerekek a bejárati ajtó előtt állva adták elő a betanult versikét, amiért a háziaktól kalácsot kaptak. Ma született a mi Urunk, Jézus Krisztus megváltásunk. Nem született palotába, Csak egy rongyos istállóba. Eridj-eridj, nézd meg jobban, Ki fekszik ott a jászolba? Jézus Krisztus Isten fia, Ki született váltságunkra, Ő fekszik ott a jászolba. Több karácsony bőtjét érjenek meg erőben, egészségben, szívünkből kívánjuk. (Sajórecske: Ujváry 2000a, 51-52) Hasonlóképpen széles körben elterjedt volt a betlehemezés szokása. A Középső-Ipoly mentétől Gömörön át a Bódva völgyéig számtalan jó leírással rendelkezünk e szokásról. A térség betlehemes játékait a szakirodalom „felföldi típusként” tartja számon és „bibliás betlehemeseknek” is nevezi őket. Nagy hasonlóságot mutatnak a dunántúli játékokkal. A játék cselekményének gerincét a pásztorok álma, ébredése, az öreg pásztorral való évelődés és az ajándékozás aktusa alkotja. Szereplői a pásztorok és az angyalok. A csoport legnépszerűbb alakja a folyamatos tréfálkozásnak kitett öreg pásztor, a Gubó vagy Kubó (a Bódva völgyében Berdö) és a Kecskés. Aktív gyakorlására általában a második világháborúig vannak adataink, ám szórványosan később is előfordult. Mivel a Bódva völgyében az 1940-es évek közepén megszakadt szokást a hatvanas évek folyamán több településen is felújították, Ág Tibornak az 1990-es években nyolc faluban (köztük Buzitán, Restén, Somodiban és Tomaújfaluban) sikerült teljes terjedelmű betlehemes játékot rögzítenie (Ág 1999c). Azóta viszont az ő publikációját is felhasználva tartják életben a szokást. Korántsem mondható ilyen széles körben elterjedtnek a szerencsefa-hordás szokása, amelyet Ujváry Zoltán rögzített a Turóc-völgyi falvakban. Lényege, hogy iskoláskorú gyerekek és legények karácsony másnapján a lányos házakhoz szépen hasított tűzifát hordtak szét. Annyi hasáb fát vittek magukkal (ölükben, tarisznyában vagy kézikosárban), ahány lányos házhoz be szándékoztak menni. Belépéskor Dics ért ess ék a Jézussal köszöntek, majd a következő köszöntőt mondták el: „Sok boldog, szerencsés karácsonyt érhessenek erőben, egészségben. Elhoztam a szerencsefát Juliskának.” Ezzel a szerencsefát a tűzhely elé tették (ha több lány volt a háznál, akkor többet). A háziak almával, dióval, mogyoróval viszonozták a jókívánságokat. Az idősebb legények ugyanaznap délután csoportosan tértek be a lányos házakhoz. A szerencsefát nem otthonról vitték magukkal, hanem a lányos ház udvarán elhelyezett fahasábokból vettek egyet-egyet a kezükbe, s azzal mentek be. Boldog ünnepeket kívántak, miután a háziak az asztalhoz invitál-j
