Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

Palócföld 343 ták és kaláccsal, pálinkával kínálták őket. A szokás nagyjából a második világháborúig élt, bár utolsó szakaszában a gyerekek inkább már csak a rokonokhoz mentek a szerencsefával (Ujváry 2000a, 54-57). A pásztorok karácsonyi megajándékozása székében ismert volt. Leléden például a máso­dik világháborúig a kanász szentestén hordta a házakhoz a mustárvesszőt. A gazdasszony a köténye sarkával megfogott egy vesszőt, kihúz­ta a kötegből és azzal rávert a kanászra. Az ugrált, táncolt. Karácsonyi kalácsot adtak neki. Ezzel a mustárvesszővel kellett aztán először kihajtani az állatot a legelőre. Karácsonyfa a szent sarokban. Rudna (L. Juhász Ilona felv. 2002) A továbbiakban nézzük az emberi élet fonto­sabb állomásaihoz kapcsolódó szokások palóc­­földi jellemzőit! Itt is hangsúlyozni kell azon­ban, hogy e szokások (és a kapcsolódó hiede­lemanyag, vallási képzetek) nagyobbik része (éppen úgy, mint a népi kultúra sok más jelen­sége) nem kizárólag a palóc területre jellemző. Egy szélesebb közép-európai kultúrkörbe illeszkedik szervesen. így van ez a születéssel és keresztelővel kapcsolatos hiedelmek, szoká­sok esetében is. 19. századi adataink csak rend­kívül szűkszavúan emlékeznek meg a gyerek­születés és -keresztelő körüli szokásokról. Ezek egy része beszámol a szülés körülményeiről, a keresztszülő-választás stratégiájáról, a kisgyer­mekhez kapcsolódó hiedelmekről s a kereszte­lőt követő lakomáról (poszrik) is (Vő. Kapros 1986, 41-55). A későbbi kutatások elmélyítet­ték ugyan jó pár részletkérdés ismeretét (a komaság intézményrendszerét, a keresztelői lakoma módozatait, lefolyásukat stb.), ám kizá­rólag a palóc területre érvényes hiedelem- vagy szokáselemet a gyermekszületéssel és az azt követő keresztelővel kapcsolatban nem sikerült kimutatni (további részletekkel lásd: Kapros 1989. Vö. Csáky 1992; Ujváry 1993, 15-62). Itt kell szólni a kisgyermek- és ifjúkor szo­kásairól, játékairól. A mancsozást mint a Palócföldre jellemző ifjúsági sportjátékot eme­lem ki, aminek első leírása egyidős a palócok első bemutatásával: A ' mancs egy erős gyükérböl készültt közönséges lapda nagyságú golóbis, mellyet valamelly szabad helyen egyik magosra felhagyít, és azt a ’ többiek izmos ütőfával a ’ levegőben eltalálni igyekeznek. (Szeder 1819, 24) Domer Aurél a játék ipolyvarbói (és őrhalmi) változatait mutatja be. Hangsúlyozza, hogy kifejezetten böjti játékról van szó (az év más időszakaiban nem is játsszák). Ekkor ugyanis tilos a tánc, a zajos énekszó, ezért a fiatalok ez­zel szórakoztatják magukat. A mancs ózó botot néhány esetben (noha nem jellemzően!) gazdag beégetésekkel vagy rézberakással díszítették, s ez a legények részéről a kiválasztott leány szá­mára szolgált jegyajándékul. Ezt általában a búcsúi vagy farsangi mulatság alkalmával adták át. Ekkor a legény kalap mellé tűzhető bokrétát kapott a leánytól, míg amaz egy díszes mancsozó botot a legénytől. A leányok nagy

Next

/
Oldalképek
Tartalom