Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
304 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása Istvánffy Gyula írja le a palócok egyik „sajátságos italát” a viricset, ami tulajdonképpen nyírfalé: Az erdőben favágássalfoglalkozó palócz ugyanis, ha közelben forrást nem talál, a hol szomját olthatná, nyírfát keres, annak a törzsét megfúrja s abba nádból vagy bodz fából készített kis csövecskét helyez, melyen keresztül a nyírfa leve kicsorog. Ezt emberünk korsócskába, vagy más kéznél levő edénybe fogja fel... (Istvánffy 1898,315) A Barkóságban, ahol kevesebb a nyírfa, a csertölgy levét csapolták meg. Az így nyert italt óozdnak nevezték. Az itteni pásztorok szívesebben itták ezt, mint a forrásvizet, mivel jobban oltotta a szomjat, és az emésztést is elősegítette (Paládi-Kovács 1982b, 30). Állványos szénaszárítás. Demo (L. Juhász Ilona felv. 1999) Szólni kell röviden a gömöri méhészkedésről is, ami a helyi lakosság életében szintén fontos szerepet töltött be. Noha a gömöri méhészkedésre utaló első konkrét írásos nyomaink csak a 16. századig vezethetőek vissza, a vizsgált terület és közvetlen környezete néhány helyneve (Méhi, Méhészke, Fedémes, Födémes stb.), valamint a klimatikus viszonyok arra engednek következtetni, hogy ennek a foglalkozásnak mélyebb gyökerei vannak. A magyar parasztság méhészkedési gyakorlatában a zsákmányoló, illetve a házi méhtenyésztés hosszú évszázadok során egymás mellett létezett, arányuk, jelentőségük azonban a századok során jelentősen módosult. A zsákmányoló és a házi méhtenyésztés között egy átmeneti forma, az erdei méhtartás is létrejött. Az újabb kutatás az ún. élőfás méhtartást egyes magyar területeken is ki tudja mutatni. (Kotics 1988,25) Az élőfás méhtartásnak Gömörben, noha egykori megléte valószínűsíthető, írásos nyomait nem sikerült kimutatni, és a recens anyagból is hiányzik. A zsákmányoló méhészkedésnek viszont a 20. század elején elvétve még a gyakorlatával is találkozni, emléke pedig az egész vizsgált területen él. Kotics József a gömöri méhészkedésről írott monográfiájában viszonylagos részletességgel számol be a zsákmányoló méhészet helyi formáiról. A kutatás idejében (az 1980-as évek első felében) ezt már sehol nem gyakorolták (vagy legfeljebb a települések legszegényebb rétegéhez tartozóak), de az emlékezet alapján viszonylag pontosan rekonstruálni lehet. Lényege, hogy a méhek röpülési irányát megfigyelve keresik meg az odút, ahonnan aztán, füstölés segítségével elrabolják a mézet. Egy Barkán élő református pap ezt még a második világháború után is gyakorolta, zsákmányát a faluban értékesítette. A 20. században ezt az eljárást egyre inkább a méhcsaládok befogására (nem pedig a méz elrablására) alkalmazták. A méhkasban, kaptárban történő méhtenyésztés viszont már nem a zsákmányoló gazdálkodás kategóriájába tartozik (további részletekkel lásd: Kotics 1988, 25-34. Vö. Kotics 2001, 155). Figyelemre méltó a térség mocsári gyűjtögető gazdálkodása is. Fényes Elek a 19. század közepén Péderrel kapcsolatban megjegyzi, hogy „nádja bőséggel” (Fényes 1851, III: 214). Jánokkal kapcsolatban ugyancsak említi, hogy „nádja a kanyaptában elég” (Fényes 1851, II: 147). Szanyi Mária kutatásaiból ismerjük a jánoki gyűjtögetés hagyományainak 20. századi emlékeit is. Noha a helyi lakosság életében az erdei gyűjtögetés (gombázás, erdei gyümöl-
