Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
282 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása kiemelni (Jókai 1988; Jókai 2001; Jókai 2003; Jókai 2005), miközben számos kutató végzett több-kevesebb eredményt hozó terepmunkát a térségben (Gunda 1958a; Tátrai 1987; Ujváry 1964). Az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokások közül a második világháborút követő időszakban Czövek Judit, Madar Ilona és Virt István tevékenységének köszönhetően elsősorban a halottas szokások ismeretében történt jelentős előrelépés (Czövek 2002; Madar 1995; Virt 1987a; Virt 1987b; Virt 1989; Virt 1994). Bakó Ferenc áttekintő munkája a palócföldi lakodalomról a vizsgált területet is érinti, noha igazán új eredményeket nem hoz (Bakó 1987). *** A naptári ünnepekhez kapcsolódó szokásanyagról rendelkezésünkre álló igen gazdag ismeretanyagot akár vázlatosan is bemutatni, már terjedelmi okokból is képtelenség. Ezért néhány kiemelt, a térségre (is) jellemző szokást (a kiszehajtást, a villőzést és a szentiváni tűzgyújtási) kísérlem meg a maguk történetiségében is prezentálni. Mind a három jelenségkör Kelecsényi József leírásainak köszönhetően 1854 óta adatolva van. Virágvasámap délutánján került sor a kiszehajtásra, aminek lényege, hogy a lányok egy, rendesen menyecskének felöltöztetett szalmabábut énekszó kíséretében a falu határába vittek. Ott vagy a patakba hajították, vagy tűzön égették el. Virágvasárnapján, a virágzó kis leánykák énekkel elegy járásukkal, egy szalmabábot menyasszonyilag fölpiperéze (mit kiczeviczének neveznek) házrul házra körülhordoznak, és énekszóval a faluban így zengedőznek: Villő Villőfaluvégén, selyemsátor, Zengjünk ott most úgy mint máskor, Villő Villő! kivisszük a kiczeviczét S behozzuk a konczmesternét... [...] (Végre a kiczeviczét a falu patakjába bedobják s eldalolják:) Vígan szenteljük majd meg ott S énekszóval a pünkösdöt. Villő, Villő! sat. Vagy csak egyszerűen a virágvasárnapi lányok füzfaágat felszalagozván, az ablakok előtt megállapodván, villőznek: Villő, Villő! ki hazája? Biz az a jámbor ember háza. Falu végén selyem sátor, Villő, Villő! Adjon keétek tyúktojást. (Tréfásan utána némelyek oda mondják:) Ha még nem tojott a kakas, Egye meg a farkas. (Kolon: Kelecsényi 1854, 28) Feltűnő, hogy akkor, amikor elvileg a népszokások még „romlatlanul” éltek, Kelecsényi leírásában összemosódik a kiszehajtás a villőzéssel, s nem veszi észre az egymásutániságot a két szokás vonatkozásában. Manga Jánosnak, aki az 1930-as években végzett a két hegymegi településen, Menyhén és a szomszédos Béden kutatásokat, szintén sikerült adatolnia a kiszehajtás szokását. Elmondja, hogy a menyhei lányok virágvasárnap, litánia után gyülekeztek a falu mellett emelkedő egyik dombon, ahol egy zsúpkévéből bábut formáltak, s erre az azoktól a menyecskéktől kölcsönkért ruhadarabokat aggatták, akik az elmúlt év őszén, illetve az év tavaszán mentek férjhez. A felöltöztetett kicével énekszó mellett a falu mellett folyó patakhoz vonultak: Kice-vice villő, Máj kivisszük kice-vicét. Villő Máj behozzuk a ződ ágat. Villő. A lányokra jó szerencsét. Villő. A patak partján levetkőztették a bábut, majd a szalmacsutakot szétszedték. Minden leány kitépett belőle egy marokra valót, amit a vízbe dob-
