Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Vág és Garam köze 241 lovat, így hát hamar végezhettek azzal is. Midőn a halottakat javában fosztogatják, meglepi a huszárokat egy nagy muszkacsapat, mely egytől-egyig elfogta a halottrablókat. A muszka-vezér borzasztó büntetést mért a huszárokra. A síkság közepén egy nagy gödröt ásatott s abban temette el őket elevenen. A gödröt behantoltatta s a tetejére hengeríttette ezt a nagy követ, a mely jelenleg is ott áll. Ez a kő a muszkakő. Ha valaki kocsin arra megy, lovai megbokrosodnak. A kő alól panaszos nyöszörgés hallatszik, s attól vadulnak meg a lovak. (Benkóczy 1908, 166) Ennél jóval komplexebb tudással rendelkezünk a hiedelemmondákról. Itt is rendkívül népszerűek voltak a különféle, boszorkányokról,98 lidércről, garabonciásról, tudós kocsisról stb. szóló történetek. Valószínűleg a most vizsgált térségből, egészen pontosan Kürtről származik az a hiedelemmonda,99 amelyet Majer István nevelési (egyszersmind elrettentő) célzattal adott közre 1858-ban: No de a mi igaz, az igaz: nem minden nap van eszem-iszom, tehát máskor mit mívelnek? Hát egyik másik zsidónak, ördögnek, luczának, púposnak öltözkedik, s úgy hahotáznak, így vesztegetik a drága időt. - Hát még mit mívelnek? Mesélnek. Miről? hát többnyire telkekről, kísértetekről, boszorkákról, tündérekről, igézésekről, zsiványságok- és gyilkolásokról, bübájolásokról; sőt félékenyekre ráijesztenek; mindenféle babonát gyakorolnak, így történt ugyan fonóházban, az egyszeri leány azt hitegette, hogy egy tündérasszony, kinek csillag volt a homlokán, szobaleányjának kijelentette, hogyha egy péntek éjjel II és 12 óra között a nagykereszt melletti sírkeresztjébe egy koszorút leszegez, azon éjjel álmában meglátja jövendő férjét; egy gyáva leány elég ostoba volt neki hitelt adni, és egy pénteken előre koszorút készített, s mikor 11 órakor a fonóból haza szélledtek, egyenesen neki ment a temetőnek, de biz az ott féltiben alig talált rá a nagykeresztre, s a mint a szomszéd sírt kitapogatta, zsebéből egy tégladarabot, és köténye alól kiveszi a koszorút, és féltében szelesen a kereszthez szegezi; erre vissza akar térni, azonban kötényénél valami visszatartja, mire a szegény lány úgy megijedt, hogy szörnyűit halt. - Másnap keresik, keresik, hát lelketlenül a czinteremben találják, s hogyan? a kötényének csücske is a koszorúval együtt a kereszthez volt szegezve, - persze hogy setéiben, félve, szelesen tette, ön kötényét is odaszegezte, mire ő hirtelen elég oktondi volt azt hinni, hogy valami halott fogta meg, és összerogyott. Íme a fonóházi tanításnak ily gyászos vége lett! (Majer 1858, 265) Hasonló az „üzenete” az alábbi, Érsekújvárban az 1940-es évek elején lejegyzett történetnek is: Eccer íjje lányokná vótunk. Gyűltünk haza a pajtásommá. A temető mellett gyüttünk el. Aszongya a pajtásom: »Te! Fogaggyunk öt forintba, hogy kitörök egy keresztet a temetőbű, és idehozom neked.« No, mondok, »Fogaggyunk, úgy se teszed meg!« Megerősítettük a fogadást. Hát ő be is megy ám a temetőbe. Hallom, hogy kitör egy keresztet. No, mondok, elvesztettem a fogadást. Hát csakugyan. No! Megyünk tovább hazafelé. Egyszer csak Anti, mer így híták a pajtásomat, egyik felemrü a másik felemre ugrik. Megin inné amoda. Mondok, megbolondút e? Kérdem tűle, hogy mit ugrá? Jaj, aszongya, hát nem látod? Mondok, mi a fenét? Hát, jaj, jaj, azt a boszorkánt, aki folton ugrá utánam. Valami fekete kendős asszony. Hű, mondok, itt má sehogy se lesz jó. Leveszem a kalapom, oszt mondom háromszor: »Minden jó lélek dicsiri az Urat!« De bizony a kisirtet csak nem ment el. Szegíny pajtásom csak ugrát jobbra-balra. Valahogy csak hazaértünk. Otthon is csak ugrát ideoda. Lefeküdt, de csak hánta magát ide-oda. Szent 98. Patkós Körmendiné Komáromhoz kapcsolódó történetét például Érsekújvárban is mesélték (vö. Liszka szerk. 2007b, 31-37, 90-91). 99. A monda hiedelemalapját Csapiár Benedek is feljegyezte 1853-ban valahol Nyitra megyében (talán Érsekújváron) egy Tersztyánszky András nevű, hatodik osztályos tanonc elmondása alapján: „Ha ki valamit a temetőből elvisz, megadózik érte, legyen az virág v[agy] csont v[agy] fa darab, mert a lélek, a kié az elvitt tárgy, éjfélkor eljön érte, s megtépi az orzót.” (Ipolyi 2006, 240).
