Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
236 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása *** Az állati erővel történő teherszállítás során lovakkal kocsit (általában somorjai kocsit) vontattak, míg ökrökkel, tehenekkel szekeret. A kocsi fékezésének egy sajátos és viszonylag ritka módját sikerült Szőgyénben rögzíteni, majd néhány párhuzamát a térség más falvaiban is fellelni. A csúszó néven ismert eszköz rendesen egy egyszerű (kb. 20x40 cm-es), az egyik végére erősített vaskarikával ellátott, téglalap alakú keményfa deszka. Az eszköz ritkábban ágasfából kiképezett formában is előfordult, s 1976-ban nekem is egy ilyen változatára sikerült rábukkannom. Lényege, hogy lejtőn való leereszkedés során a vaskarikán átfűzött lánc vagy kötél segítségével a kocsi, illetve szekér után, rendesen a nyújtó hoz kötötték, azután a saraglába kapaszkodva ráállott - általában a kocsi kíséretéhez tartozók közül - valaki, gyakran nő, és így, a földön húzatva magát, testsúlyával fékezte a jármű lendületét. A fékezésnek nem lehetett ez túl hatásos módja, éppen ezért csak az enyhébb lejtőkön alkalmazták. A csúszó a környező falvak közül Barton is ismeretes. Itt gyakran lópatkót is erősítettek a keményfa deszka aljára, hogy Jobban kaparja a földet”. Fámádon, Gyiván, Kisújfalun, Kőhídgyarmaton, Kürtön, Libádon és Sárkányon is ismerték a csúszót. Kisölveden és Zalabán ugyanezt az eszközt csúzda néven tartják számon, míg Lekéren csúsztató, csúsztatófa a neve. Nagykéren csikó vagy kutya e fékező eszköz neve. A faluban a nevet, mint a fakutya mondás eredetét ehhez az eszközhöz kötik, ugyanis a kocsi után vontatott kutya éles, csikorgó hangot adott. Főleg aratáskor és hordáskor használták. Berencsben szintén kutya néven ismerik az eszközt. E fékezőeszköz analógiái Európa más területeiről is ismeretesek, bár széles körű feldolgozásuk még nem történt meg (bővebben lásd: Liszka 1992b, 63-65). Az emberi erővel végzett paraszti teherszállításra itt is jellemző, hogy abból elsősorban a nők veszik ki részüket. A legnehezebb terheket a legkülönfélébb eszközök segítségével a nők cipelik, háton, karon vagy kézben, míg a férfiak az igaerővel történő teherszállítás és közlekedés területén jeleskednek. Jellemző, hogy amíg a nők a férfiak kevésszámú, jellemző cipekedési eszközét is megragadják szükségből (legfeljebb a szüretelőputtony és az inkább dísz és státusszimbólum, mint teher tarisznyafélék a kivételek), az szinte elő sem fordult egy hagyományos faluközösségben, hogy férfi fanyalodjon nőies cipekedőmódszerekhez, -eszközökhöz. Ez a szétválás természetesen inkább a 20. század első felét jellemezte, a század vége felé egyre jobban elmosódtak a nemek közti különbségek a népi cipekedés területén is. A női teherhordó eszközök legnépszerűbbike a térség nagyobbik részén a batyuzólepedő (csupán keleti peremvidékén, az Alsó-Garam mentén kaptak jelentősebb szerepet a hátikosarak). Általában minden faluban két fajtáját különböztették meg: a durvább vászonból készült hamvast vagy ponyust, és a finomabb, pamutos vászonból szőtt abroszt. Az utóbbit a nők elsősorban vásárba, piacra menet használták, illetve a határban dolgozóknak abban vittek élelmet. Durvább változatait a férfiak is alkalmazták a ház körüli, főleg az állatok eteté-A kocsi fékezésére szolgáló csúszó néhány típusa a Kisalföldről (Liszka 1992b, 64)
