Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Vág és Garam köze 237 sével, almozásával kapcsolatos munkáik során. E teherhordó eszköz igen gazdag terminológiája (abrosz, csóványponyus, hamvas, lazsnak, ponyus, ponyesz stb.) mind a magyar, mind a szomszédos szlovák nép körében mély gyökerű interetnikus kapcsolatokat sejtet (lásd bővebben: Liszka 1992b, 52-53). Amátravidéki Kisnánáról több mint harminc szlovák család települt a Komárom megyei Kürtre. A kisnánaiak hagyományos női teherhordó eszköze a hátikosár (hátyik) volt, míg a kürti asszonyok hagyományosan batyuzólepedővel cipekedtek. A betelepültek Kürtön is a hátikosarat használták egy ideig, egy idős férfi helyben is készített még ilyen teherhordó eszközöket (néhány tősgyökeres kürti magyar asszony számára is), ám a kisnánai szlovákok egy idő után (nagyjából a 20. század hatvanas éveinek közepe táján) áttértek a batyuzásra. Adatközlőim úgy vallottak, hogy a batyuzólepedő praktikusabb, mivel nem nyomja annyira a vállat és az ember ruháját sem szaggatja ki hátul. így a batyuzólepedő a 20. század végére teljesen kiszorította (ha lehet ezt mondani, hiszen közben maga is periferikus helyzetbe került) a hátikosarat, melynek néhány megmaradt példánya a padlásokon szolgál tárolóedényként tovább. E jelenség magyarázatára szintén több lehetőség kínálkozik: 1. meghalt az az idős ember, aki még Kisnánáról a betelepültekkel érkezve értett a kosárfonáshoz; 2. a környéken nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű faanyag a hátikosarak készítéséhez; 3. a betelepültek a batyuzás átvételével is ösztönösen alkalmazkodtak az őshonos többség kultúrájához (lásd részletesebben: Liszka 1992b, 55-56). Ennél azonban jóval nagyobb múltra tekint vissza ez a teherhordó eszköz az Alsó-Garam mentén (és a csatlakozó Ipoly-völgyi falvakban). Itt a nők domináns teherhordó eszköze a hátikosár, aminek (a batyuzólepedőhöz hasonlóan) volt egy hétköznapi, határba járó és egy ünnepibb változata is. Ezekről a kérdésekről azonban a Palócföld tárgyalása során szólok részletesebben, mivel elsősorban arra a térségre jellemzőek. Északon, a magyar-szlovák nyelvhatár térségében szintén találkozunk hátikosárral magyar falvakban is, bár a domináns cipekedési eszköz itt is a batyuzólepedő. Fámádon is a batyuzólepedő, a hamvas kiegészítő eszköze a hátikas. Szlovák vándorárusoktól a 20. század első felében fahasítékból készített, kerekded formájú hátikosarakat vásároltak, de helybeliek is készítettek fűzfavesszőből szögletes formákat. Szokol András kosárfonó még a kilencvenes évek legelején is dolgozott és készített fűzfavessző hátikosarakat. Elsősorban gyümölcs és hasonló törékeny áru szállítására használták. A ház körüli munkák során Fámádon és a környező településeken fiikast használtak. A fűzfavesszőből font kávás kosár különféle méretekben készült és krumpliskosárként, fáskosárként, illetve szecskáskosárként szolgált. Klebecska István (sz. 1928) szerint a fiikas a félkasnak helyi táj szólásban kiejtett változata (a nyelvészeti kutatások azonban ezt nem támasztják alá). A térség déli területein a fiikas nem ismeretes. Itt a fordított csonka kúp alakú, két füllel ellátott fűzfavessző kosarak dominálnak. A 20. század első évtizedeiben még használatban voltak az ételhordó zsinórok és hálók. Ezeket egyrészt kantárnak (Gyiva, Köbölkút, Kürt, Marcelháza, Sárkány, Udvard), másrészt pántnak (Kőhídgyarmat, Libád, Muzsla, Nána) hívták. A két világháború között azonban fokozatosan kiszorították őket a gyári készítésű, zománcozott ételhordó edények (kandli, ebidvivo). Vízhordásra a 20. század első felében még széliében használták a vízhordó vállrudat, a váskát (szórványosan gyakorlatilag a század végéig előfordult). Tardoskedden a falu közepén fúrt artézi kutakból hordták segítségével a vizet, s még egy sajátos tánctípus (váskatánc) kísérőeszköze is lett ez a cipekedési eszköz. Tardoskeddi templom körül van egy gyalogút, közepében nagy ártézi kút. Akármilyen nagy is ott a sár, minden szőke, barna kislány vízért oda jár. (Takács 1987, 361)
